Nemescsó múltjából

Bevezetés:

   A honlapszerkesztő - aki jelen pillanatig  a honlapra kerülő szövegek egyetlen szerzője illetve megfogalmazója is -  csak olyan ismereteket közöl a szöveges oldalakon, amelyeknek a megfogalmazása illetve átfogalmazása tőle magától származik, s egyébként pedig vagy nem érhető el más forrásból, vagy csak nagyon körülményesen. (A honlapszerkesztő azonban nagyon örülne, ha a honlapon más szerzők is megjelennének, azaz írásokat közölnének a témában. Ezeket az írásokat majd - ha lesznek ilyenek - a szerző(k)  és a téma megnevezésével el is fogjuk választani az alapszövegtől.) Azokra a forrásokra, amelyek a bibliográfiai adatok alapján elérhetők, csak hivatkozni fog. Ezt teszi azzal a kiadvánnyal is, -  az eddigi egyetlen olyan nyomtatott dokumentummal - , ami teljes egészében a község történetével foglalkozik. Kiss Sándor írásáról van szó. A címe: Nemescsó. A füzet alakú, 56 oldalas nyomtatott dokumentum 2000-ben jelent meg fekete-fehér fotókkal illusztrálva. Kiss Sándor tizenöt évig, 2010-ig volt a község polgármestere. A falutörténet tömör összefoglalását is ebbéli minőségében alkotta meg, mint ahogyan ugyanebben a minőségében  szerkesztette 15 éven át  a Nemescsói Hírek c. önkormányzati tájékozató kiadványt is, évente 4-5 alkalommal és számonként 8-10 oldal terjedelemben megjelentetve.  A kiadvány első számai még Bánó András első polgármestersége idején jelentek meg. A továbbiakban a falu történetének ismertetése során a honlapszerkesztő az időrend adott pontjain hivatkozni fog Kiss Sándor munkájának megfelelő oldalaira, s az ott már leírtakat csak kiegészíti a saját ismereteivel. A Nemescsói Hirek eddigi, kb. 6-700 oldalnyi tartalmával sem fog a honlap foglalkozni, az ott megjelent írások a község családjainál talán megtalálhatók, hiszen mindegyik számot ingyen juttatták el a helyben lakókhoz. Ezeknek a számoknak a segítségével a település utóbbi húsz évének életét lehet figyelemmel kísérni. Kívánatos és örömteli dolog lenne azonban, ha a faluújság szerzői felajánlanák, elküldenék korábbi írásaikat másodközlésre. Ez esetben egy újabb rovatot nyitva tudnánk  azokat a megjelenésük időrendjében ismételten közrebocsátani.

 

Nemescsó múltjáról

Tartalom:

1  Elhelyezkedése, alapadatai

2  A népességről és a településszerkezetről

3   Nemescsó régmúltjáról

             31  Őskor, ókor

                     311  Római útállomás

            32   Nemescsó középkori múltjáról

                      321  Az artikuláris hely időszaka

                      322  Az evangélikus templomról

             33    Évszázadokon átívelve

                     331  A Weörös-kúria

                     332  Oktatás - iskola

4  A hosszú 20. század

              41   Közigazgatás és helyi politika

                     411   A két világháború

                     412  Események 1956-ban

              42   Földművelés

              43    Ipar, iparosok

              44   A közművesítés állomásai

              45   Kulturális-szellemi élet

                     451   Bakó Jőzsefről

5  A község jelene és jövője

 

1    Elhelyezkedése, alapadatai

 

     Azok számára, akik most hallanak először a településről. Nemescsó Vas megye egyik legrégibb községe, az osztrák határ közelében található. Pontosabban a Szombathelyt és Kőszeget összekötő 87-es főúttól és az ezzel az úttal párhuzamosan futó vasútvonaltól északkeletre. Kőszegtől 7 km, Szombathelytől 16 km a távolsága, az osztrák határtól 10-13 km, Kőszeg illetve Velem(Bozsok) felé. Közvetlen szomszédai: Kőszegfalva, Lukácsháza, Pusztacsó, Kőszegpaty és Tömörd. Ez utóbbival nem köti össze semmilyen közút, azonban a köztük elterülő Patyi-erdőn át megközelíthető. A legközelebbi vasútállomás a Szombathely és Kőszeg közötti szárnyvonalon, a szomszédos Lukácsháza településen van, 3 km-es távolságra. Napi öt autóbuszpár közlekedik, de csak 1966 óta, a falut érintve Kőszegpatyról Kőszegre. A megyeszékhelyre átszállással vagy egyéni eszközt is igénybe véve lehet eljutni.

 

   Nemescsó településképe a Google-n.

 

 Nevét a középkorban itt élt nemesi rangú Csó nemzetségtől kapta, az első írott forrás 1248-ban említi. (Az esetleges ennél is régebbi múltra lehet következtetni a cikkek-rovatban található 5. sorszámú írás alapján.) Neve egy ideig ez a kötőjeles írásmódban is megmutatkozott: Nemes-Csoó-ként írva. Ma is gyakran előfordul, hogy a személyes adatok között a születési helyet hallva az ügyintézők visszakérdeznek: Nemescsók? Igaz, annak is lenne létjogosultsága, elég szépen hangzik, de ilyenkor mindig korrigálunk.

 

   A falu gazdag történelmi múltja ellenére sem találhatjuk nyomát annak, hogy elöljárói a középkorban címert vagy pecsétet használtak volna. Sajnálatos módon nem maradt fenn erre vonatkozó adat sem a Mária Terézia uralkodása során keletkezett úrbéri, sem a II. József kori közigazgatási akták között.

 

 

 

 

Címerváltozatok. Az első korábbi, második a ma érvényes.

   A rendszerváltozás után határozott a képviselőtestület új címer készítéséről. Tervezője Feiszt György. Avatására 2000. június 24-én került sor.

   A címer kék színű doborpajzs, középtengelyében aranyhorgony előtt kurzív N.C.K. betűk olvashatók. A pajzson arany nemesi lombkorona van.

     Ha egyszerűsíteni akarnánk a címer tengelyében lévő aranyhorgony jelentését, akkor azt mondanánk, hogy a remény jelképe. Az evangélikus gyülekezet pecsétjéből vették át. A horgony előtt a kurzív N.C.K. betűk olvashatók. Ezek a betűk hosszú időn keresztül a község pecsétnyomójában voltak. A község elöljárói ezeket a betűket nyomták rá a helyi határozatok aljára, jelezvén, hogy a hozott határozat hiteles. Tehát a 3 betűszó azt jelenti: Nemescsó község. Többekben felmerült a kérdés, hogy a C helyett miért nem Cs betű olvasható, ha már a három betű azt jelenti Nemescsó község. Ennek is megvan a magyarázata. A XIII. század végi írásos anyagban a község nevét úgy írták, hogy CHOO. A XVI. század környékén, mikor a település neve Nemes-csó lett, még mindig CH-val írták a Csót. Majd csak a XVIII-XIX. században írták CS-vel két oó-val és kötőjellel, hogy Nemes-Csoó. Csak a XX. század elejétől használják a mai formájában a község nevét.

   A címerben elhelyezett jelek, betűk a község történelmét szimbolizálják, az egyszerűnek tűnő címer gazdag múltat takar.

   A falu pecsétje hivatalos iratokon a XIX. század közepének iratanyagában jelenik meg. A 32 mm átmérőjű, negatív vésetű kerek pecsét közepén mirtusz és tölgyfalomb között N C K betűk olvashatók. A monogram a NEMES CSÓ KÖZSÉG szavak rövidítésének tekinthető. Ezt a pecsétet a község egészen a 20. szátad elejéig  használta.

   A község evangélikus gyülekezete a XIX. század folyamán negatív vésetű kerek pecsétet használt, melynek közepében nyitott evangélium mögött horgonyt, felette két harsonát láthatunk. Körirata: N.S.CSOI EVANG.GYULEKEZET POCSETJE.

   Vas megyében 1907-ben végezték el a községek névtörzskönyvezését. Ekkor lehetőség lett volna arra, hogy a község címeres pecsétet csináltasson, de ezt a község akkori vezetői nem tartották fontosnak, és a pecsétnyomójukban egyszerű köriratot jelenítettek meg. Ez a pecsétnyomó 1950-ig, a tanácsrendszer bevezetéséig maradt használatban.

 

A község nevének történeti változását végigkövethetjük a ……..sz. irodalomban közöltek nyomán: 1248 : Cho - 1283: Chou  - 1418: Chow -1420: Felsew Cho - 1465: Choo - XX(???) - 1773: Nemes Csóó Tschobing - 1786: Nemesch – Cscho, Cschó, Cschoobing - 1799: Nemes Csó, Csobing - - 1808: Csó ( Nemes ), Nemes- Csó Tschobing - 1828: Csó ( Nemes - ), Tschobing - 1836: Nemes - Csó - 1863: Nemes - Csoó, Csoó - 1873: Nemes - Csó, Csó, Csabing - 1882-1888: Nemes-Csó , Csó ( Nemes ), Csabing - 1895-1900: Nemes- Csó, Csó ( Nemes ) - 1907 - : Nemescsó.

 

   A település nevét adó famíliának, a Cho … Csói családnak ma már nem találhatók leszármazottai a faluban. De egy családkereső portálon (http://www.radixforum.com/vezeteknevek/csay/) talált levélváltás azt tanúsítja, hogy:   „A vasmegyei Nemescsó (Az egykori Nemes Csoó, Choó... stb) településnévből vezethető le, vagy a település kapta a nevét a Csay családról. Choy, Csoó-i vasi akcentussal Csai/Csay. A régi köznemesi család számos ma is élő ága megtaláható a Nyugat-Dunántúl északi régióiban.”. Illetve:   „A név eredete valóban az itt leírtak. De nem a vasi akcentus miatt változott erre az alakra. A magyar névtanban megfigyelhető szabályos jelenség, hogy a településnevekből keletkezett családneveknél az ó-ból a, az ő-ből e lesz. Pl. Makó-Makai, Szendrő-Szendrei, Mérő-Mérei, Jászó-Jászai stb. Különben a család valóban köznemesi, s rokonságban állt a miénkkel. Pl. az 1760-ban Nemesládonyban született F. Julianna keresztszülei voltak: Csay Ádám és felesége, Odorján Marianna.”

   Tehát a ma sok településen élő Csay család tagjairól feltételezhető, hogy eredetük Nemescsóig vezethető vissza. Ezzel a gondolattal pedig már a következő fejezetre irányíthatjuk az olvasó figyelmét, a népesség alakulására.

   Itt egy feltételezést is megkockáztathatunk, az előbbiek alapján. Mivel a község nevét feltehetően a korai idők meghatározó családjáról, a Csoó nevet viselő családról kaphatta, de ez a család az évszázadok folyamán vagy kihalt, vagy (ez a valószínűbb) elköltözött, hiszen még ma is vannak a család gyökereit keresők, ezért a falu és a család nevében egy oda-vissza folyamat zajlott le. Előbb a falu kapta a nevét a családról, majd a család vette át a mai névhasználatukban a nevét a falutól. Így lehettek a Csoó-kból Csay-ak. Ezt a feltevést hosszasabb történeti és névetimológiai vizsgálódás után lehetne bizonyítani vagy elvetni. Ugyanígy érdemes kideríteni, hogy a ma Nemescsói nevet viselő családoknak ( pl. Nemescsói Tamás operatőr) van-e valamilyen közük a falunkhoz. (Kiegészítés: időközben kiderült - dr. Nemescsói Ferenc főorvos úr szíves tájékoztatója nyomán - hogy van, mert a Török-családhoz tartoznak.)

   Egy hiteles nyom a család jelenlétéről az evangélikus templom szószékoltárán található felirat, (a honlap templomról szóló fejezetében részletesebben van róla szó), amely 1713-ből származik és két Csóy nevű adomoányozót is megemlít.

  (A községről a Google első két urlje,  -  azaz a kistérségi honlap és a Wikipédia címszava - téves és hiányos adatokat egyaránt tartalmaznak. Ezek helyesbítése és kiegészítése a cikkek rovatvan, a 00. sorszámon található.)

 

2    A  népességről és a település szerkezetéről

 

     Nemescsó népessége – a rendelkezésre álló adatok szerint – soha nem érte el az 500 főt. 1698-ban a canonica visitatio-s jegyzőkönyv adatai szerint a lakosság létszáma 175 fő, mely szó szerint így van leírva: „Fárabéliek, Nemes Chói helységben számláltatnak 175 lakósok, ezek közül 16 katolikus.” Az 1700-as évek első felében (1750-ig) a lakosság létszáma 35 fővel növekedett, s ez azért is említésre méltó, mivel 1743-ban és 1744-ben himlő járvány volt, és ebben a két évben 26-an haltak meg.

   A II. József-féle első magyarországi népszámlálás idején (1784-1787) 61 házban 76 család élt, összesen 316 lélek. A részletes adatok az erről a népszámlálásról kiadott 1960-as KSH-kiadványból származnak. (Ld. a bibliogr. 16.. tételét.)

A 230-231. oldalon egy sorban, a 376. sorszámon található adatok és értelmezésük.

Birtokosok: Eördögh Mihály és mások.

Alapadatok: 61 ház, 76 család, 316 lakos és egy idegen.

Részletezve: 155 férfi és 161 nő.

A férfiak részletezve: 59 házas és 96 nőtlen – összesen 155.

                                       1 pap, 81 nemes, - tisztviselő, 19 polgár, 3 paraszt, 10-en polgár és paraszt örököse (ez mit jelenthet?), 14 zsellér, 6 egyéb, - szabadságos katona, 15-en az 1-12 éves és 6-an a 13-17 éves korosztályban.

…………………………………………………………………………………………………………………..

Értelmezés: Ha már a Weöres-család is a birtokosok között volt, (márpedig ott volt, hiszen Weöres III. Mihályt 1723-ban itt temették el), akkor vajon csak a betűrend miatt maradt-e le, s a betűrend azt is jelentheti, hogy az E-kezdőbetű előtt nem voltak birtokosok?

   15 család nem a saját házában lakott, hanem vagy valamilyen rokonéban, közösben, vagy valakinél megtűrve avagy lakbért fizetve (talán munkával fizetve). Lehetett pl. egy ősnek két leszármazott családja egy házban közös konyhával. És a 316 lakos eloszlása: egy házban átlagosan 5,18 személy lakott, s egy család átlagos mérete 4,15 fő.

   A férfiak és a nők aránya eléggé kiegyenlített, csak 6 nővel volt több.

   Az 59 házas férfihoz képest viszont túl sok a 96 nőtlen. (Vannak-e közöttük özvegyek? az özvegységet nem jelzik a számok, vagy mind a 75 „öreglegény”?). Hiszen közöttük csak 21-en vannak a 17 év alattiak. Mi lehetett az oka? A birtokviszonyok konzerválása? Továbbá a 76 családhoz képest kevés az 59 házas férfi. 17 családban özvegy asszony volt a család feje?

   A földművelők között feltehetően a 81 nemes és a 3 paraszt a saját földjét műveli, s a 14 zsellér a mezőgazdasági bérmunkás, ez a mezőgazdaságból élők kereken 15 %-a. Minden bizonnyal a több földet birtoklók a munkaadóik. Nehezen értelmezhető a 19 polgár összetétele. Hiszen azért polgár, mert nem a másik három kategóriába tartozik. Akkor csak a még élő alumneum tanítói, s az iparosok, kereskedők alkothatják ezt a csoportot. Ami talán rendhagyó volt a korban, hiszen az aktív férfiak közel 20 %-át teszik ki. Kik és milyen foglalkozásúak lehettek?

     Az is jellemző a korra is, és a helyi társadalomra is, hogy csak a férfiak csoportját bontották tovább, a nőkét nem. Így, ha a gyerekek számát keresnénk, akkor nem tévedhetünk nagyot, ha a fiúk számát duplázzuk. Ekkor 40 körülinek képzelhetjük a 17 év alattiak számát. Ez durván a lakosság egynyolcada, de a feltételezett átlagéletkort tekintve a teljes lakosság negyedének kellene lenni. Vagyis a 40 helyett inkább a duplája lenne logikus. És innen nézve lehet megérteni majd azt, hogy a következő 80-90 évben a nagy gyermekhalandóság ellenére miért nem csökkent a lakosság száma. Vagyis valamilyen okból sokkal nagyobb volt a felnőtt, a nemző- és családalapító-képes férfiak és nők aránya a megszokottnál, s ha ez megmaradt, ebből következhetett azután a 19. század végén a növekedés.

     1788-ban ugyancsak himlő járvány volt, s egy év alatt 17-en haltak meg, ebből 9 gyermek.

Az 1800-as évek első felében a lakosság számottevően nem nőtt. Például 1803-1817 között 60 gyermek született és 55 fő halt meg. 1817-ben 3 születés és 14 haláleset történt, ebből 7 gyerek. (Ebben az évben vörös járvány pusztított.)(Skarlát?) Az évszázad második felében némi emelkedés tapasztalható. A 80-as években a lakosság létszáma elérte a 350 főt. Ebben az időben elég magas a gyermekhalandóság. (1858-ban öt gyermek született és 7 halt meg.) Az anyakönyvi adatok szerint 1897 és 1906 között (tíz év alatt) 123-an születtek, 83-an haltak meg, ebből 30 gyermek. 1910-ben – hiteles adatok szerint – a község lakossága 450 fő volt. A 20-as évek elején magas volt a születések száma, évente 15-18 gyerek született. A lélekszám 1970-ig nem csökkent, sőt ebben az évben 464-en laktak a községben. A következő évtizedben indult meg az elvándorlás, elköltözés, szinte minden családból elment valaki, majdnem 100 fővel csökkent a település lélekszáma. 1980-ban az állandó népesség száma: 373, 180 férfi és 193 nő. Az 1990-es években 320-326 között mozgott a népesség. 2000-ben a lakosok száma 326.

 

Nemescsó lakosságstatisztika táblázatban

                         A                   B         C                   D                 E                                 F

1698               175 fő    

1750               210

1785                                                                                                                             316                                                                        

1787                 316

1828                                                                                                                            266

1857                                                                                                                            282

1869                                                                                                                             320

1880                                                                                                                            364

1880-as évek   350 (???)

1890                                                                                                                               361

1900                                                                                                                            389

1910                 450 (? Klingernél 421)                                                           421

1920                                                                                                                                462   (Ez az eddigi legnagyobb ismert adat)

1930                                                                                                                               423

1941                                                                                                                                391

1949                                                                                                                               412

1960                                                                    444                                                   444

1964                                                                                       438

1965                                   444                                                    

1968                                                 423

1970                 464(?)                                                       431 áll. 421 lakó        429

1976                                                                                        402       396

1980 (az áll.?) 373                                                                                               361

1987                                                                  352

2000                   326

2010                   314

 

A – Kiss Sándor, B-Péterné, C-Horváth-Kránitz-Péterné, D-Községeink főbb…., E-Az állandó… ,   F-Klinger-Kovács

 

A népmozgalom főbb adatai községenként (születés-halálozás=nettó növekedés)   (zárójelben a népszámlálási adatokból számított változás)

1901-1910:           115-88=27   (32)

1911-1920:             121-88=33 (41)        Ez a 33 itt túl kevés, hiszen a teljes lakosság 41 fővel nőtt . Miből adódhatott a növekedés? (Klinger-Kovács)

1921-1930:             151-68=83  (-39) Ez itt nagy, túl nagy (netán betelepülés is történt?) Hiszen a teljes lakosság 39-cel csökkent (Klinger-Kovács), vagyis ekkora kivándorlás volt? Megnézendő!!

1931-1940:             59-41=18     (-32) (Ld. fentebb)

1941-1950:           101-70=31     (21)

1951-1960:           92-51=41      (32) Ratkó korszak!

1961-1968:           59-42=17      (-15)   (Extrapolálva tíz évre 74-52=22)

1971-1980:                                   (-68)

1981-1990:                                       (

1991-2000:                                     (                         (1981-2000: -35)

2001-2010:                                     (-12)

 

 

Az adatok és a táblázat szerint 1750 és 1787 között több mint százzal nőtt a lakosok száma. Bár a 175 és 210 megerősítendő, mégis a két szám egymással összhangban van. Nem illik viszont hozzá a 35 év alatt, 1785-ig bekövetkezett 116-os növekedés. Ez, a 210 kicsi volta miatt (hiszen maximum 25 szülő-képes házaspár fér bele) sem jöhet össze, hiszen a fogyást is beleszámítva összesen 220 körüli születést igényelne.

Érdekes még, hogy egyrészt kétszázhúsz év elteltével – 1787 és 2010 között - előbb ötven százalékkal nőtt a lakosságszám, 1920-ig, majd ötven százalékkal csökkenve visszaért a korábbi szintre. S közben is volt egy nagyobb ingadozás, húsz éven belül, előbb egy 70 fős veszteség 1920 és 1941 között, majd egy 53 fős növekedés 1960-ig, miközben a nettó népesség az előbbi húsz évben 101-gyel lehetett volna több, a második húsz évben pedig 72-vel.

Az egy évtizeden belüli két szélsőség: 1910 és 1920 között 41 fős növekedés

                                                                   1970 és 1980 között 68 fős csökkenés.

Ezért aztán érdemes a lakosságszámot a lakóházak, a háztartások számával is összevetni, s ebből átlagos családlétszámot számítani, valamit, ha lehetséges, a végleges gyerekszámokat is felderíteni családonként. A mi évtizedeinkben ez az átlag 3 körül lehetett.

   A falu jelenlegi lakóinak száma: 314 (2010.01.01.)  

 

A község teljes területe 7,38 km² azaz 738 ha, régi mértékegységgel mondva 1282 katasztrális hold. A település mai szerkezete egy T betűvel szemléltethető, az egymásra merőleges két hosszabb utcához hat rövid kis utca kapcsolódik.  A falu központja természetszerűen a T két vonalának metszéspontja. Itt található az utcaképet meghatározó evangélikus templom, a mellette lévő lelkészlak, az annak a szomszédságában lévő, jelenleg használaton kívüli két tantermes iskola (mi lehet a jelenlegi funkciója ennek a két tanteremnek?) a hajdani tanítólakással, ami ma már a parókia része, a templom mögötti nagyobb parkban az egykori Weöres-kastély. Ez utóbbi jelenleg a helyi Jurisich Mezőgazdasági RT központja, a szomszédságában lévő gazdasági épületekkel és majorudvarral együtt. Ez utóbbi is még a földesúri birtok idejéből maradt fenn.  A falu északkeleti szélén, a Rózsadombi utca végén van a katolikus templom. A temető a T kalapjának északi meghosszabbításában, a falutól 200 méterre.

   A faluszerkezet történeti fejlődés eredménye. A rendelkezésünkre álló belterületi térképeket összehasonlítva következtetni lehet a történelmi változásra.

 

   Ezen kataszteri térképen (Forrás a Vas Megyei Földhivatal honlapja) látható, hogy az akkor település három utcából állt, s ezek egy kissé megdőlt H betűt formáznak. A bal oldali (délnyugati) szárán, a Kazár patak mentén egy oldalra nyílnak a telkek, a jobb oldali (északkeleti) szár felső részén szintén. A két szárat összekötő utcát lehet a település magjának tekinteni, amely a nyugati oldalon egy kőhíddal kapcsolódik a Kőszeg (Lukácsháza) felől bevezető úthoz. Ezen a bevezető úton ekkor még nincsenek lakótelkek. A be- és kivezető utakat, dűlőutakat a térkép barna színnel jelzi. A térképen 56 lakóház azonosítható

Az összekötő utca északkeleti, magasabb pontján a kereszteződésben van egyik oldalon az utca kettényílásával keletkező háromszög alakú téren az evangélikus templom, a másik oldalon pedig a Weöres-birtokhoz tartozó kúria és majorsági udvar. A térkép azt is mutatja, hogy 56 lakóházból állt ekkor a település. Nagyobb részük szilárd anyagból (tégla, kő) készült (narancsszínnel jelölve). Vannak olyan házak, amelyek egy része vályogból áll (színtelen alapon sávos jelölés), s az okkersárga színnel jelölt építmények a fából készült melléképületek (pajták, csűrök, ólak). Már ezen a térképen látható, hogy a későbbi századokban a falu két irányban terjeszkedett. Egyrészt a nyugatról bevezető út mentén, másrész és leginkább a Telek nevet viselő részben, a jelenlegi Péterfy Sándor utca délkeletre kivezető szakaszán. Néhány ház épült a mai Rózsadombi utcában, s kialakult az ugyancsak xx házból álló Pozdonvár.

Jobban szemlélteti a korabeli helyzetet és a későbbi változást – s még a széttagolt birtokviszonyokat is - a másik térkép. Korábbi felmérést mutat, hiszen a teljes községhatárt mutató rész jobb oldalán a fekete „folt” a még felméretlen területet jelenti. (Ld. a következő térképen.)

A világos- illetve sötétszürkével jelzett földrészek az erdős területek. Az is látható tehát, hogy a Kőszeg felé eső északnyugati határnak abban az időben sokkal nagyobb része volt erdős terület.

   Ahogy pedig közelebbről, kinagyítva vesszük szemügyre a település belterületét, láthatóvá válik a régebbi, zölddel színezett terület, s a későbbi, kibővített, piros vonallal körülvett faluhatár-vonal, s az utólag berajzolt két ház a térkép bal szélén a tóval átellenben.

   Ezen a kataszteri térképen a tsz megszűnése utáni állapot látható, a nevesítés előtti osztatlan közös tulajdonok, a magángazdálkodók és az Rt nagyobb földrészletei.

 

Közigazgatásilag Nemescsó jelenleg a szomszédos Lukácsházához tartozik, ahol a mindenkori körzeti orvosi rendelő is van. Korábban a falunak önálló közigazgatása volt, sőt egy időben körjegyzősége. (Erről Kiss írt, ld. 156. tétel., 48-50.p.) Az egykori tanácsház, majd polgármesteri hivatal jelenleg faluház: az önálló polgármester irodáját, tanácstermet, és a könyvtárat foglalja magába.

 

   Az utcák elnevezése az utóbbi hetven évben jelentős változáson esett át. Az ötvenes években a már akkor is hat különböző utcának tekinthető utaknak csak egy közös neve volt: Fő utca. Talán a villamosítással egy időben, 1958-ban nevezték át ezt az egyetlen utcát. Kicsit következetlenül, mert a Kőszegfalva felől Pusztacsó illetve Kőszegpaty felé átvezető, kanyargó utcát a falu egyik nagy szülöttjéről, Péterfy Sándorról nevezték el. Róla később még szó lesz. Ez az elnevezés tán azért sem volt logikus, mert nem vette figyelembe a közbülső kereszteződéseket. Így a mai napig megmaradt ez a név a T kalapjának jobb oldalán, ugyanakkor a temető felé vezető bal oldala a Petőfi Sándor utca. Utólag a Kőszegfalva felől bevezető utcarészt, a lukácsházi úti kereszteződésig Kőszegi útra keresztelték. A T szárát középtájon keresztező utca, amely a Kazár-patakkal párhuzamos, megtartotta az akkor kapott Béke utca nevet. A Petőfi Sándor utcából kiágazó két utca közül a központhoz közelebbi a Rózsadombi út. Ennek a végén van a katolikus templom, s ez az utca azt a nevet kapta, amin már korábban is számon tartotta a népnyelv. Érdemes lenne elgondolkodni az eredetén, azon, hogy a rózsához van-e köze, vagy valamilyen párhuzammal illetve iróniával a budai rózsadombra asszociáltak-e. A Petőfi utca végén található bal oldali mellékutca népi neve Pozdonvár volt, de a Kossuth utca nevet kapta. S a legfrissebb utcanév a Béke utcával párhuzamos, de csak egy oldalra kiágazó Bakó József utca. Ide a 60-as években kezdtek házakat építeni, tulajdonképpen kettőt, majd az utóbbi évtizedekben még   néhényat. Névadójáról később szintén lesz szó.

   Az utcanevekről, azok változásáról és névváltozatairól valamint ma falu határában található dűlőnevekről, földrészletekről egy tájszógyűjtés eredményei olvashatók  a 335. sz. forrásban.

 

  3       Nemescsó régmúltjáról

31          Őskor, ókor

Az újkőkori leletekről és a római útállomásról Kiss Sándor munkájában (a továbbiakban a bibliográfiai tétel száma, azaz 156. lesz a hivatkozás azonosítója) az 5-6.oldalon lehet olvasni. Továbbá a Kőszeg és Vidéke egyik 1896-os számában (224. tétel).(A Kőszeg és Vidéke c. lapról, a számítógépes eléréséről, a kislexikonban címszó található.)

Mielőtt a következő történelmi korba, az ókorba érnénk, két gondolat látszik megfontolásra méltónak. Egyrészt az, hogy a Nemescsó határában feltárt neolit leletek megelőzik az őskor későbbi, bronzkori szakaszában létesült, és ugyancsak feltárt velemi őskohó leleteit. Ugyanakkor össze is függhetnek vele. Hiszen az akkor itt élők között létezhetett valamiféle időbeli folyamatosság, s térben sem nagy a távolság a két hely között. A régészek számára lehetne nemes feladat ezt a lehetőséget megvizsgálni.

   A másik megjegyzés már kevésbé hipotetikus, kevésbé feltételes. Hiszen viszonylag kis téren belül, pártíz kilométeres körben találjuk meg az emberi jelenlét teljes folytonosságát, az őskori leletek mellett az ókori civilizáció fő jelét, a Borostyánkő utat és Savaria Coloniát, majd a kora középkori oklevelekben is említett települést. S ezzel a felvázolt időtávlattal érkezünk el a Kr. utáni második század közepére, az ókori Róma virágzó birodalmának periféráján élő civilizációhoz.

Kiegészítésül, az újabb kutatási eredményekről a következő url-en lehet tájékozódni:   GROH, Stefan – KISS Péter: Római kori útállomás a Borostyánkő út mentén. http://sirasok.blog.hu/2010/06/21/romai_kori_utallomas_a_borostyanko_ut_menten  Ismertetőnket az abban olvashatók nyomán foglaljuk össze.

 

311  Római útállomás a későbbi falu mellett

  

     Községünk határában és annak közvetlen közelében római kori emlékekre is rátaláltak, Lipp Vilmos régész és csapata kutatásai révén. Itt húzódott a Szombathelytől Sopron felé haladó útvonal. Vagyis akkori nevén a Savariát Scarbantiával összekötő kereskedelmi és katonai útvonal, a Borostyánkő út. Ez a tény már régóta ismert volt, de az útállomás megtalálása 2000 körüli, a kőszeg felé vezető út mentén, a Forduló dűlőben, s védetté nyilvánítása 2006-ban történt. Az út mentén talált számos fali- és cseréptégla, valamint edénytörmelékek azt bizonyítják, hogy ott épület állt, amit a rómaiak a folyamatos közlekedés segítésére építettek az út mellé. Vagyis útállomás maradványaira találtak rá a régészek, amelyet, az útállomást a korabeli katonák és kereskedők használhattak pihenés, az állatok (lovak, ökrök) ellátására, pihentetésére vagy éppen cseréjére. Időközben  állomások sorára találtak rá az útvonal mellett, s ezekből következtetni lehet a funkciójukra, méretükre, használatuk módjára. Több közlemény látott napvilágot a legújabb kutatásokról. (Bibliográfia: 336-339. tételek, ahol az Acta Archaeologica 23 oldalas közleménye külön kiemelendő.) Azonban nem lehet érdektelen a legfontosabb tényeket itt is megemlíteni.

 

Az útállomás számítógépes rekonstrukciója (Pazirk Kft. /ÖAI)

   A római út mentén lévő útállomás építését a Kr. u. 2. századra teszik. Az újabb ásatásokat Kiss Péter, a Savaria Múzeum régészeti osztálynak vezetője koordinálta, együttműködve az osztrák régészekkel. Elmondta,   hogy az ötszáz négyzetméter alapterületű egykori épületkomplexum – amelyet az Osztrák Régészeti Intézet és a Savaria Múzeum régészeinek a Borostyánkőút projektben együttműködve sikerült megtalálniuk – egy nagy, részben fedett belső udvarral és oldalsó, toronyszerű helyiségekkel rendelkezett kiváló infrastruktúrát kínálva a Borostyánkő úton utazóknak. Az antik útállomás felfedezése a régészek szerint nagy jelentőséggel bír a római kori távolsági szállítás és közlekedés kutatása számára, a leletek ugyanis azt mutatják, hogy a közlekedési infrastruktúra – a maihoz hasonlóan – az akkori mobilitáshoz kitűnően illeszkedett. A forgalmas kereskedelmi út egy 7 méter széles, tömör kavicsozott főút volt, amelyen a Római Birodalom északi határától, Carnuntumtól (Alsó-Ausztria) az Adriai-tenger északi partjáig lehetett utazni.

A legfontosabb közlekedési eszköz teherszállításra akkoriban az ökrök által vontatott szekér volt. Ez legalább 1,2 méter széles nyomtávval rendelkezett, ami a 7 méter széles úton elegendő előzési helyet kínált gyorsabb járműveknek. Egy ökörfogat átlagosan mintegy 11-14 kilométert tett meg naponta. Ezután cserélni kellett az ökröket, vagy pihenőt tartani. Gyalogosok ennek a távolságnak átlagosan a kétszeresét tették meg, de katonai lovasok hétszeres távolságot is teljesíthettek egy nap alatt.

    

       A római kori útállomások minden, az utazók számára szükséges infrastruktúrával rendelkeztek: szabad felületek a járműveknek és állatoknak, az épület körüli belső udvar fedett részén pedig szálláshelyek az utazóknak. A nemescsói útállomás építése a leletanyag elemzése alapján a Kr. u. 2. században történt. A Kr. u. 4. században az épületet elhagyták.    A római birodalom végnapjaiban az infrastruktúrát nem tudták tovább fenntartani, ami a Borostyánkő út végét jelentette. A biztonságos tartomány szervezett kereskedelmét a népvándorlás megszüntette, a népvándorláskor lovas népeinek esetleges mozgása már nem jelentett karbantartott úthálózatot és szervezett infrastruktúrát.  

 

    A nemescsói eredmények alapján látható, hogy a Borostyánkő út e szakaszán az útállomások helyét az ökörfogatok által egy nap alatt megtett távolság határozta meg. Az útállomásokon fogatot lehetett váltani és/vagy ott éjszakázni. A lovakat és ökröket meg kellett etetni („benzinkút”) és néha az állatok nem is tudtak tovább menni, az elhullott állatokat az út menti árkokban temették el.

 A római kori útállomások minden, az utazók számára szükséges infrastruktúrával rendelkeztek: szabad felületek („parkolók”) a járműveknek és állatoknak az épület körül, szállóhelyek („szállodák”) az oldalsó helyiségekben, és részben fedett belső udvarok az időjárás elleni védelemként.

     

   A 2010 előtti közös kutatások azt is kimutatták, hogy az itteni állomástól 70 méterrel délre „kétsávossá” vált az út. Megtalálták a fővonaltól 13 méterre egy párhuzamos út nyomait, aminek 50 méteres szakaszát fel is tárták. A légifelvételek alapján feltételezik, hogy legalább 800 méter hosszan vezetett. Az erről beszámoló német nyelvű cikkben (336.) arról nem írnak, hogy mi lehetett a párhuzamos út funkciója. Ugyanitt az állomás intenzív használatának idejét a Kr.u. 160-180-as évek és a 250-270-e éve közé helyezik. Ezt anyagvizsgálatok igazolták. Több hasonlóság is kiderült a Savariától délre található következő, Sorokpolány melletti állomással, pl. az állomásépület alakja, tájolása, mérete. A cikkben megrajzolják az út képzeletbeli vonalát és a többi állomás helyét is, Scarbantiától (Sopron) Salláig (Zalalövő), hiszen a kutatás egyik eredményének nevezik a hosszabb útszakasz elemzését.

 

     A területet a 2/2006. (VII. 19.) OKM rendelet fokozottan védett régészeti lelőhellyé nyilvánította.

 

 (A témáról  továbbá a 1.,52.,106., és 194. bibl.tételben.)

32   Nemescsó középkori múltjáról

 

    Településünket, illetve a Kazár-patak völgyét a magyar államiság hajnalán nagy kiterjedésű, összefüggő vízfelület borította. Ennek révén maradt fenn hiteles okmány 1297-ből, egy elismervény, mely szerint a csói nemesek Rempe fiainak egy négykerekű malmot 20 márkáért adtak el.

   (A patak elnevezéséről a cikkek rovat 6. írásában lehet bővebben olvasni, a középkori eredetről pedig egy feltételezés rajzolódik ki az 5. sz. cikkben.)

 

      A települést 1248-ban Cho alakban említik először. Az itt élő Csói család, nevezetesen Choy (Csói) Márton és társai nevét 1284-ben a vasvári káptalan előtti birtok adományozási üggyel kapcsolatban írásos emlékek őrzik. A későbbiek folyamán több ízben megjelent a Choy család a vasvári káptalan előtt, többek között 1366-ban, 1381-ben birtok adományozás és egyéb ügyekben, melyet szintén írásos emlékek bizonyítanak. A Choy család hosszú időn keresztül meghatározó szerepet töltött be  a település életében, alakulásában. Időközben alapíthatták Pusztacsót, ettől való megkülönböztetésül a XV. század végén vagy a XVI. század elején Nemes  Csó-nak nevezik a települést és a Choy családbeliek nemes-csóiak lesznek. A család egyik tagja 1578-ban már Nemes-Choy Bálint néven fordul elő.

 

   Kőszeg történeti sorsa hatással volt erre a kis falura is, nevesül a Choy családra. Az 1532-es török ostrom krónikása feljegyezte, hogy a csatában vitézül harcolt Choy Mihály. Choy Lukács 2 évig volt Jurisich kapitánysága idején kapuőr. A krónika különböző időben és ügyekben említi a család többi tagját is: Franciskát, Bálintot, Albertet, Pált és Ferencet.

    A település név-változatai:   1283-ban Chou, 1418-ban Chow, 1420-ban Felsew Cho alakban említik. 1511-től szerepel a nemes előtaggal, ekkor Nemes Cho alakban említik. A továbbiakban kutatás  tárgya  lehetne a Csóy család további sorsa, hiszen egyrészt vannak jelek a család – elköltözés vagy helybéli kihalás(?) utáni továbbélésére, másrészt a Nemescsói családnév is rendhagyó a mai családnevek sorában. Az evangélikus templom oltárának predellája szerint a Csóy család még 1713-ben létezett.

   A falu nevét alkotó összetett szó előtagjának, a "nemes"-nek az értelmezését segítheti az az összesítás, ami a nemesi összeírásokról készült,  és a község nemes családjait sorolja fel betűrendben. Ld. a 4. sorszámú cikket.

 

321  Az artikuláris hely időszaka

   A reformációt Kőszeg példájára fogadta el a község. Ebből következően jutott jelentős szerephez az ellenreformáció idején. A XVII. századi protestánsüldözés korában, amikor hazánk három részre szakadva élte leggyászosabb korszakát, a kuruc felkelések nyomására és a sok sérelem enyhítésére az 1681-es soproni országgyűlés  26. cikkében itt, az ország nyugati részén 11 megyében  megyénként 2-2 helyen engedett a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot. Ezeket a helyeket, mivel név szerint fel voltak sorolva a törvény artikulusaiban, artikuláris helyeknek nevezték. Ilyen kijelölt hely lett Vas megyében Nemescsó és Nemesdömölk (a mai Celldömölk). Dömölkhöz tartozott Kemenesalja, ami tiszta magyarlakta vidék volt. Nemescsóhoz tartozott a megye nagyobbik része, Kőszegtől egészen Muraszombatig, illetve Pinkafőig. Ezt a területet három nyelvű nép lakta: magyar, német és vend. A törvény értelmében ide jöhettek vasárnapokon és ünnepnapokon igét hallgatni, vallásukat gyakorolni a protestánsok. A lelkész hivatalosan egyházi munkát csak a településen belül végezhetett, még temetni sem mehetett ki. Ez a korszak 100 évig tartott (1681-1781), II. József türelmi rendeletéig, de még utána is tíz éven át tartott a hatása. (Azért is jelentős ez a szerep, mert az egész Dunántúlon négy ilyen település volt, az előzőkön túl még Nemeskér és Vadosfa. Ez utóbbinak konkrét szerepe is volt Fábri Gergely lelkész személyében.)

A továbbiak a 156 sz. forrásmunkában a 6-11.p alatt. (Szükségesnek látszik egy nyomdahiba korrigálása. A pietizmus megemlített képviselőjének a neve helyesen Francke, vagyis a h helyén k betű van.)

Az artikuláris hely évszázadáról és neves, művelt tanítóiról és lelkészeiről tanulmányok sora jelent meg, ezek a bibliográfiában  a következő sorszámok alatt találhatók: 9.,15., 22-27-. 59.,60.,85.,167.,203.,204.,205., 243.,244., 202-275.,289.,306.307.,309.,331.

(A 167., 204.,205. és 307. cikkről ismertetés olvasható a  honlap "cikkek"-rovatában az 1. sorszámon. A hagyományt ápoló 20015-ös rendezvényről pedig a 0. sorszámú cikkben és a bibliográfia 365. és 376. tételei alapőján lehet tájékozódni.)

 

Ezeken túl pedig az evangélikus egyházközség honlapja tarrtalmaz nagyon sokrétű információkat. Az alap-url a következő: http://www.nemescso-lutheran.hu/, s belőle még más site-ok vezetnek az egyes részterületek megismeréséhez. Ezek mind megtalálhatók a bibliográfia 343. tételében megnevezett oldalakon, D. Keveházi László, Torda Géza és Sztrókay Edit munkájaként.

 

    Érdemes időrendbe szedve kicsit részletesebben is bemutatni ennek az évszázadnak a neves személyeit, ténykedésüket. Hiszen mind iskolázottságuk, mind fordítói és írói ténykedésük messze kiemelkedik nemcsak a falu történelméből, hanem országos viszonylatban is egyedülálló sorozatot alkot.

 

    Az 1700-as évek virágkorának előzményei is voltak. 1647-ből való az első ismert lelkészről, Nigri Andrásról szóló feljegyzés, majd Molitoris Péter, Tóth János, Légrádi István és Hazuka Illés következett.

 

   A falu, s talán az alumneum tekintetében is az első neves személy id. Aách Mihály. (1647-1708) Tanulmányok sora jelent meg róla.  Ezek között a legteljesebb áttekintést Jakus( 128. ) adja, s ennek alapján foglaljuk össze a legfontosabbakat.(Ld. a 2.,82.,125.,128.,245.,279.  tételeket a bibliográfiában, s a róla szóló részt e kislexikon rovatban.) A kuruc mozgalmak idején élt, s ez a körülmény erősen hatott a sorsára. Családjának az eredete 1635-ig követhető vissza. Egyik ősének, Ács Máténak a neve 1643-ban Csepregben, majd 1647-ben Meszlenben tűnik fel. Idős Ács Mihály Csepregen született 1647-ben. Középiskoláit Győrben, egyetemi tanulmányait Wittenbergben Tübingenben végzi. Hazatérése után a győri latin iskola rektora lesz 1669-ben. Két évvel később bujdosni kényszerül, mert gyanúba kerül a Wesselényi-összeesküvés támogatói között. 1673-ban avatták pappá. 1675 és 1680(?) között a vázsonyi vár prédikátora. Nemescsóba egyrészt a szüleitől örökölt kis birtok révén került 1680-ban, másrészt akkor már ismert prédikátorként az 1681-ben artikuláris hellyé nyilvánítás miatt.  Közben 1683-tól három évig Thököly csapatainál tábori prédikátor. Életében 1690-től békésebb időszak következett. Ekkor írta meg az Arany Lánc című imádságos könyvét. Énekeket fordított és írt, ezek 1696-ban Zöngedező Mennyei Kar címen jelentek meg. Imádságos könyve 16 kiadást, énekeskönyve legalább 12 kiadást ért meg.  1700-ban – a feltételezés szerint családi nézeteltérés miatt – Devecserbe költözik, s itt írja meg terjedelmes, 550 oldalas elmélkedését, a Boldog Halál Szekere címűt. 1707 áprilisában visszatér Nemescsóba,  itt hal meg 1708 december 23-án.   Tőle vette át a stafétabotot Fábri Mihály. (Kifejtendő.)

  

 

   Fia, ifj. Aáchs Mihály is hírnevet szerezett- Születési helye és ideje bizonytalan. Feltehetően 1702 után született, miután apja abban az évben kötött házasságot Károly Katával, aki 1714-ben hunyt el Nemescsóban.  A fiú tanulmányaiban is és  a hivatásban is apja nyomdokain haladt. 1702-tól győri rektor, majd vadosfai lelkész. 1707 körül tábori pap Rákóczi udvarában. 1708-tól bártfai rektor, s végül kassai lelkész.

   

 

   Kis Péter

  

   A község és az alumneum életének tetőpontja lehet az a xx év, amíg Sartorius Szabó Mihály volt a lelkész (150.,201.,284-285.,317.)

    Fábri Gergely (241.,242.)

   Szever Mihály

 

   Küzmic István  (54.,208.,231.)

 

   Szakonyi József 

(Dabrony (Veszprém megye), 1746. április 28. – 1811) evangélikus lelkész és főesperes.

A dabronyi születésű ifjú (apja Szakonyi Ferenc volt, a dabronyi lelkész) tíz évig tanult a soproni liceumban, majd három éven át Jénában. Tíz évi nemescsói működés (1776-1786) után meghívták Pápára, ahol előbb alesperes, s a pesti 1791-es zsinat tagja is lett. A nevéhez fűződik az első evangélikus templom felépítése Pápán. A templom felavatására szerzett éneke, „Vesd le Pápa gyászruhádat” sokáig kedvelt ének volt. 1803-ban pedig Veszprém megye felső vidékének főesperese lett.

   Több könyve jelent meg, közöttük az első ismert szöveg címe:  Az 1778. támadott hadi háborúban Istenhez botsátott Imádsága a' N. Csói Gyülekezetnek 8. I. lev.

 

 

  Varga János (1750-1838)

   Szentandráson született. A soproni liceumban tanult 1765-1776 között, azután egy évig a legalsó osztályban tanított. Ezután, vagyis 1777-1783 között a nemescsói magyar iskola tanítója lett. 1783-tól újra, 35 éve át a soproni liceum előkészítő (donatus) osztályának a tanítója. Itt az első tanítványai között találjuk Berzsenyi Dánielt.

 

 Az evangélikus egyházközség múltjának részletesebb megismerétés segítheti a digitalizált jegyzőkönyvek tanulmányozása. Elérhető a következő site-on: http://library.hungaricana.hu/en/collection/edt_eol_evangelikus_egyhazkozsegi_jegyzokonyvek_nemescso/

Részletes tartalma:

• Nemescsó Agenda 1650
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1772-1878
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1805-1824
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1824-1836
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1837-1850
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1843-1877
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1871-1927
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1871-1927
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1878-1917
• Nemescsó jegyzőkönyvek 1890-1929
• Nemescsó jegyzőkönyvek 2000-2015
• Nemescsó konventi tanácskozások 1879-1999
• Nemescsó iskolai évkönyvek (matricula alumnorum) 1776-1795
• Nemescsó számadások 1745-1748
• Nemescsó számadás 1879-1891
• Nemescsó számadások 1912-1948
• Nemescsó vegyes iratok 1606-1845
• Nemescsó vegyes iratok 1645-1807
• Nemescsó vegyes iratok 1704-1753
• Nemescsó vegyes iratok 1714-1780

 

       322 Az evangélikus templomról

 

   A község első temploma a falu központjában, a jelenlegi evangélikus templom helyén állt. Eredetére vonatkozó biztos adat nincs. D.Keveházi László lelkész arra következtetett, hogy a legkorábbi, fából készült és sárral tapasztott templom a 16. század első felében, a protestáns hite való áttérés előtt katolikus templom volt. Feltehetően 1550 körül vált a hívőkkel együtt evangélikussá. „A falu krónikása szerint első lelkészük 1630-ban Elias Hacuka (Payr szerint Hazuka, s nem biztos, hogy ő volt az első) volt. A 17. század első felében tehát már élt itt gyülekezet. Bánó szerint már akkor indulhatott a lutheránus gyülekezet élete, amikor Kőszegen is, tehát 1554-től. Erről ennél közelebbit nem tudunk. ….1698-ban Kazó István kanonok tartott itt vizitációt a győri püspök megbízásából. Ekkor már ezt olvashatjuk: „A templomotska belől a helység közepén egy kevéssé felemelt helyen napkeletre fekszik. A régiektől Isten dicsőségére és Szent Péternek tiszteletére építtetett. Térségére nézve igen csekély. A padimentum kővel van kirakva. A kórus fából épült, a prédikálószék kőből van. S székek rendetlenek, alkalmatlanok és tsekélyek. Nintsen sekrestyéje, keresztelő köve, gyóntatószéke, sem oltárjai. Egy asztala van, mely oltárképen szolgál kőből. Vagyon körülötte egy alkalmatos temetőhely, de bomladozott és több helyen réses a körülvevő fala. A toronyban, mely kőből épült és kirakott fedeles, egy harang vagyon benne, mely felirata szerint 1614-ből való….A plébános Tudós Ats Mihály Úr augusztana vallású magyar, csepregi születésű, 51 esztendős. ..Nemes Choi községben számláltatnak 175 lakosok, ezek közül 16 katolikus.” Ez a canonica visitatió nemcsak arról árulkodik, hogy a katolikus egyház ekkor még vizsgálta az evangélikus gyülekezeteket. Inkább arról, hogy a templom régebben épült, katolikus templom lehetett eredetileg „Szent Péter tiszteletére”. Ez a vizitációs leírás arról is tanúskodik, hogy az 1698-ban használt templom már átalakult evangélikus használatra. …. Az előbbi vizitáció már az 1681-es soproni országgyűlés döntése után született, amely szerint Nemescsó Vas megye északnyugati részének, a mai Burgenland területének egészen Felsőőrig (Oberwart) és Muraköz egy részének is egyetlen evangélikus temploma lett „nyilvános istentiszteletre”. Nagy területről kellett tehát idevándorolni mindazoknak, akik ebben az időben istentiszteletre akartak járni. De éppen ez a tény tette jelentőssé a nemescsói gyülekezetet.

Ezzel függ össze a már említett canonica visitatió folytatása: „Azon kívül ezen helységben van két oratorium fából és deszkából készítve, mindegyik közönséges gyakorlásra szolgál nagy számmal benne összegyülekezni kiváltképpen nagy ünnepek alkalmával úgy mint karácsonykor és húsvétkor. Egyik ezen oratorium a templom mellett fekszik, fa sindellyel van fedve, elegendő székekkel és alkalmatos. Van benne fa katedra, egy oltár, tsekély két szőnyeg. Ez a magyarok számára szolgál, kik bizonyos időben Vas megyéből oda jönnek és az ő szertartásaikat gyakorolják. − A másik oratoriumot pajtának lehetne mondani, zsúpszalmával van fedve, rongyos, lyukacsos mind a sövényében, mind a szalmafedelében. A székek rendetlenek, oltár helyett az üdvözítőnek képe van egy fa feszülettel. Ez azon háznak, melyben az augusztana valláson lévő plébános lakik, a kertjében magában a faluban van.” Ezt az oratoriumot a német nyelvű istentiszteletekre használták.” (www.nemescso-lutheran.hu/site/hu/.../43-nemescsoi-gyuelekezet-toertene...‎)

   Tehát az artikuláris helyből következő megnövekedett, a közeli és távoli vidékekről idesereglő hívek számára a meglévő templomon kívül volt a két másik. A templom melletti talán mögötte, az akkor még nem Weörös-kúria felöli oldalon lehetett, s az idézet szerint sokkal jobb állapotban volt, mint a plébános kertjében lévő. Pedig a német nyelvű hívek nagy része a közeli Kőszegről járhatott ide.

 Folytatás a 156. forrásban, 12-15.p.

További források: 45.,49.,58.,80.,81.,105.,109.,110.,132.,146.,159.,175.,283.,295.

  

Álljon itt egy mai építészeti leírás a templomról:

 

     Az evangélikus templom a középkori templom helyén épült klasszicizáló késő barokk stílusban 1784-ben, (ez az építészeti leírás korrigálandó Mayer Tiborné szóbeli közlése alapján, amely szerint 1984-ben a templomnak nem az építése, hanem az újjáépítése történt meg, hiszen  külső méretei nem változtak, s belső berendezése is teljesen a régi maradt), tornya átépítve eklektikus stílusban 1879-ben. Berendezés: szószékoltár, 1713, padok, festett fa epitáfium, 18. sz. A templomról írásos emlékek már 1630-tól fennmaradtak, az itt szolgáló lelkészek neveivel. Az 1681-es soproni országgyűlés artikuláris helynek jelölte ki a községet, a megye másik gyülekezete, a nemesdömölki (ma Celldömölk) mellett, ahol szabadon gyakorolhatták hitüket. Írásos utalások szerint kezdetben külön deszkaoratóriumot használtak a magyar, a vend és a német evangélikusok is. Hiszen Kőszegről is ide jártak istentiszteletekre.

 

     Külső: Az egyhajós, téglalap alaprajzú templom főhomlokzatán áll a nyugati torony. Bejárata szegmensíves, tört timpanonos szemöldökkel, ión pilaszterkeretezéssel. Az erőteljes dór főpárkány összefogja a római dór pilaszterekkel tagolt főhomlokzatot és keretezett toronytestet. A tornyon a padlás szintjén kisebb, a harangok szintjén magasabb, félkörzáródású ablakok vannak. A két felső szintet erőteljes osztópárkány választja el. A legfelső emeletet korinthoszi pilaszterek keretezik, a harangablakok feletti ívezett kettős pilasztereken nyugszik. A főpárkány az óra felett oromzatszerűen megtört, rajta gúlasisak emelkedik.

A főhomlokzat meredek, egyenes, kváderezett, körablakokkal áttört oromzattal kapcsolódik a toronytesthez, földszintjén egyenes záródású, füles kialakítású, a karzat szintjén félkörzáródású ablakok, szalagkerettel, könyöklővel.

A templom oldalhomlokzatai falsávokkal tagoltak, háromtengelyesek, alul egyenes, az emeleten kosáríves záradékú ablakokkal. A déli falon szegmensíves, kőkeretes, zárókődíszes kapu. Kontyolt nyeregtető, cserépfedés.

   Belső: Csehsüvegboltozatos toronyalj vezet az egyterű belső térbe, melyet gerendás mennyezet fed. A terem három oldalán nyolc fenyőoszlopra támaszkodó fagerendás karzat áll. Orgonája 1789-ből való, Klienger soproni mester műve, 1812-ben felújítva. A karzaton festett epitáfiumok.

 

Az oltár

 

   A 2013-ban 300 éves oltár a legrégebbi magyar protestáns szószékoltár. 1713-ban készült, tégla alapra, fából. A templom legfőbb dísze. Ez a mai Magyarország legrégebbi evangélikus oltára. Az oltár egyenes főpárkánya két stilizált korinthoszi oszlopon nyugszik, kívül két festett angyal keretezi. Középképén a keresztre feszített Krisztus, Máriával és Jánossal.

A szószékoltárról így írnak az 1813-as püspöki látogatás jegyzőkönyvei: „Vagyon a templomban oltárkő és azon régi, fekete és égszín festékre oltár, melly felett a prédikállószék vagyon.”   Az iratokból megtudható az is, hogy a szószékoltárhoz és az azóta elveszett keresztelőmedencéhez szükséges faanyagot Csóy Ádám és István patrónusok adták.

   A szószékoltár darabjai (oltárfal, szószék, hangvető) különböző korokban készültek, és később illesztették össze a helyszínen. Az összeállítást a célszerűség és a gyors elkészítés szempontjai vezérelték. A restaurálás és a kutatás során bebizonyosodott, hogy az építményt több, különböző évszámmal ellátott darabból a lehető leggyorsabban állították elő illetve festették át. Ezért lehetséges, hogy a maim állapot szerint a szószékkosár oldalát díszítő, egyébként színvonalas, bibliai idézetekkel készült apostolképek részben takarásban vannak.

   A téglából falazott oltárasztalon áll az oltárképet hordozó oltárfal 1713-ból. Két szélén, virágdíszes konzolokon két aranyozott fejezetű oszlop helyezkedik el, melynek szélein kétoldalt sablonokkal kifűrészelt és megfestett angyalok találhatók. Egyik kezükkel az oltárképre mutatnak, míg a másikkal hódolatukat kifejező mozdulatot tesznek. Az oltárkép alatti predellán latin nyelvű, versbe szedett szöveg olvasható:

 

 

 

Vivus victurusve Tuus, Tuus optime Iesu Mortuus et Moriens moriturus ero Dulce mihi est inter tua brachia vivere Iesu Est mihi et haec inter brachia dulce Mori.

Sumptibus G.D. ADA et Steph. CSOYaliorum huig loci pastro novum p.t. A.R.D. Johan Zaborszky Edela (?) Nemes Csoiensis Agustana confessionis ecclesia ministro Anno Dni 1713 Fordítása:

Jóságos Jézus, tiéd vagyok most, és amíg élek,

Megholtomban és halálomban is tiéd leszek.

Édes nekem a karjaid közt élni Jézus,

E karok közt meghalnom is édes.

Csóy Ádám és István e hely más patrónusainak költségén, Záborszky Jánosnak, a nemescsói ágostai hitvallású egyház lelkészének idejében, az Úr 1713. esztendejében.

                                                                           (Fordította: Borossay Katalin)

 

Az oltárkép Krisztus kereszthalálát ábrázolja. A keresztre feszített Krisztus feje felett az INRI felirat olvasható. Jézus mellett jobbra Mária áll rózsaszín ruhában és kék köpenyben, fején fehér fátyollal, kezeit imára kulcsolja. Jézustól balra János áll kék ruhában és piros köpenyben, kezét szintén összekulcsolja. A kereszt tövén koponya és csontok fekszenek. A kép hátterében alul pedig a jeruzsálemi templomok láthatók.

Az oltárfal mögött helyezkedik el a nyolcszög öt oldalával kialakított szószék, amelynek öt oldallapja gazdagon díszített és festett. A négy apostol és Jézus festett alakjait alul és felül feliratok díszítik. Ezek az evangélisták írásaiból vett idézetek. A szószék restaurálásakor került elő a könyöklőpárkány alsó részéről készítésének évszáma: Tempore Comissionis Posoniensis, Anno 1722.

   Az együttes legfiatalabb darabja a hangvető. Készítésének dátuma 1791, ez a hangvető hátfalhoz illeszkedő részéről került elő a felújítása során. A gazdagon díszített és stílusban az együtteshez igazított faragott bútordarab valószínűleg az új templom 1874-es felépítése után került az épületbe. A copf stílusú hangvetőn alul a Szentlélek ábrázolása, felül vázadísz látható.

 

Az orgona

   1789-ben vásárolták, öt évvel a templom újjáépítése után. A feljegyzésekben ez áll: „1789. Boldogasszony havának 14. napján állíttatott be N.csói ev. templomunkba Kőszegi Kligel József orgona csináló mestertől 110 rk. forintokon megvásároltatott orgona.” Már az 1773. március 25-i conventgyűlésen felvetődött az orgona építése, erről a korabeli krónika így számolt be: „Az külső Helyiségbeliek, Különösen pedig Meszleni Uraimék, Acsádiak és Doroszlóbeliek instálták a Nemes Conventnél, hogy a templomba orgona szereztessék, eők annak megszerzésében tehetségek szerént concurrálnak. Decidóltatott: minthogy az Nemes Conventnek mostan arra való pénze nem volna, és a Templom reperátiója szükségesebb és előbb való, erre adakozzanak a Helységbeliek, és ha ez egyszer meg készül, azután az orgona meg szerzését az Nemes Convent nem difficultálja.” A felvetődött orgonaépítés ötletétől több mint tizenöt év telt el a megvalósulásig. Csak dicséret illeti az akkori híveket, hogy a tetőcsere, a falak építése után belevágtak az orgona beszerzésébe. Fújtatóját szíjjal kellett húzni (egészen az 1980-as évek elejéig), ez az iskolás gyerekek feladata volt. (Lehotka Gábor orgonaművész a közelmúltban lemezfelvételt készített ezzel az orgonával.)

  

 

 

A templom oltárral szembeni karzatán áll a neves műemlékhangszer, amely dr. Szigeti Kilián organológus kutatásai szerint id. Klügel József kőszegi orgonaépítő mester műhelyében készült 1789-ben. (Szigeti Kilián: Régi magyar orgonák - Kőszeg, 37. old. Zeneműkiadó Bp. 1974.)      Szigeti Kilián szerint az orgonát 1845-ben a szombathelyi Dorner Gáspár Albert felújította és pedálművel egészítette ki. Minden bizonnyal átépítette, talán részben ki is cserélte az eredeti Klügel-szekrényt. Ugyanakkor átépítette az orgona fúvórendszerét.    A három sípmezős homlokzatban ma is ónsípok állnak, szerencsésen elkerülve a háborús ónrekvirálásokat. Az eredeti rövid mélyoktávot ismeretlen kezek E-től kromatikussá alakították, a fémsípokra hangolórést téptek, a fasípokat levágták. Ezt mindenképpen helyre kellett állítani.    Sajnálatos módon az orgonát később az egész karzattal együtt világosbarnára átfestették. A festék alól itt-ott kilátszott az eredeti márványfestés.    A hangszer mechanikus (stecher-mechanika), csúszkaládás rendszerű. A restaurálás során célunk volt az eredeti állapotok teljes helyreállítása, úgy a szerkezet, mind az intonáció és a hangolás tekintetében. Mivel a Dorner-féle bővítés lényegében nem érintette az eredeti hangszert, így a pedálmű meghagyható volt. Egyetlen problémát az elpusztult eredeti ékfúvók jelentettek. Végülis a Dorner-pedálmű és -fúvórendszer felújítását végeztük el.    A szekrényrestaurálás Czakó Ferenc pécsi restaurátor munkája. Szakértőként dr. Kormos Gyula organológus működött közre. A munkálatok anyagi fedezetét a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázata biztosította.

A hangszer diszpozíciója: Manuál (C-c3 45 hang, rövid mélyoktáv)

                                               Coppel 8’ (fedett fasípsor)

                                               Flőte 4’ (fedett fa, vége nyitott)

                                               Principal 2’ ( C-d1 a homlokzatban)

                                               Quin 1 1/3’ (c2-nél repetál)

                                               Octav 1’ (c2-nél repetál)

                                               pedál (C-a, 12 hang, rövid mélyoktáv)

                                              (Födött 8’)

                                               (Nyitott 4’)

 A templom további értéleiről (kripta, torony, harangok, egyházművészeti értékek) a 156. tétel 16-22. oldalán olvashatunk.

Kiegészítése:

A három haranghoz (ha már egy célzás is megtörtént a használatukra) érdemes hozzáilleszteni azt a gyakorlatot, ami évtizedekig jellemezte az evangélikus közösség életét. Vagyis az a feladatsort, amit az iskolás gyerekeknek el kellett látni. Az arra méltó felsős korú fiúk hetesi feladatot kaptak, két fiatalabb gyerek inasi közreműködésével. Vagyis három fiúnak volt egy-egy hétig a feladata a harangozás. Minden este hét óra közelében az esti harangszó, a vasárnapi vagy bármelyik istentiszteletek előtt egy és/vagy fél órával a jelző harangozás, majd a beharangozás. Az esti harangszóhoz és az előharangozáshoz a középső harangot kellett használni. A három gyerek feladata volt az istentisztelet előtt a céhmestertől kapott papír szerint az énekszámok kirakása a karzat oldalán lévő tartóba, a megfelelő sorrendben. S az istentisztelet alatt az orgona mögött a fújtató szíjainak kihúzogatása, hogy a sípládában mindig legyen elég levegő. Ha nem figyeltünk oda, Bánó bácsi a billentyűk kocogtatásával figyelmeztetett bennünket a kezdésre vagy a folytatásra. A hetesek feladata volt a szomorú események idején, egy hívő halálakor, a kiharangozás. Ez először a halál idejének közelében volt, a továbbiakban pedig delente a temetésig. A férfi halottat a nagyharanggal, a nőit a középsővel kellett kiharangozni. Ha gyerek halt (volna) meg, akkor a kisharanggal. S miután abban az időben a temetésig való felravatalozás, majd a temetés a halottas háznál illetve a háztól indulva történt, s a templom érintésével , egy gyászistentisztelettel folytatódva a temetőben ért véget, a gyászoló híveket és a halottat a két útvonalon (a háztól a templomig, majd a templomtól a temetőig) harangszó, a három harang együttes szava kísérte. Ilyenkor valamennyi hetes és inas dolgozott. Harangoztak, illetve láncot alkotva „lesők” voltak. Figyelték a falu bármely pontján a menet indulását, majd a templomtól a temetőig a megérkezését, s ezt intéssel jelezték. Hogy a harangozás időben kezdődhessen és végződhessen. A történeti hitelességhez tartozik, hogy ezért a közreműködésért a gyászoló család némi aprópénzt adott a gyerekeknek.  

   A hetesi feladatok egy beosztás szerint sorban jártak, s aszerint kerültek vissza, hogy hány ilyen „csapat” volt éppen. Egy időben szégyennek is számított egy-egy esti harangozás elmaradása vagy megkésése.                                                                                                                                    

 

Egyházi és művészeti értékek

   Több régi értékes tárgy is van a az Evangélikus Egyházközség tulajdonában. Ezek részben a helyi parókián illetve a templomban vannak, másrészt a budapesti Deák téri Ev. Országos Múzeum állandó kiállításán láthatók.

   Úrvacsorai terítő.

Mérete 130x87 cm. 1650-ben Készítették, készítője ismeretlen. Témája az úrvacsora. Jézus és az apostolok egy ovális asztal körül ülnek különböző csíkos ruhában. Nevüket latinul hímezték föléjük. Megfigyelhetjük, hogy a Jézussal szemben ülő Júdásnak nincs glóriája. Két sajátosságot fedezhetünk fel a terítőn: az egyik, hogy az ismeretlen készítő Simon és Taddeus apostolok helyére a két evangélistát „ültette”. Lukácsot és Márkot. A másik pedig, hogy ha jól megnézzük, valamennyi tanítványnak piros (”borvirágos”) orra van, kivétel Jézus és János. Az asztal közepén egy élő bárány látható, Jézus és az általa átkarolt János előtt pedig kehely és paténa (ld. kislexikon). A terítő két alsó sarkában egy-egy álló angyal, kezükben pálmaág. A felső két sarokban egy-egy repülő angyal, kezükben pálmaág és győzelmi koszorú. A terítő széleit színes virágmintákkal hímezték ki. Az evangélikus múzeumban látható. 1979-ben restaurálták.

 Eörsi Anna írása a terítő ikonográfiájáról  :.75.    tétel. Fabiny pedig a 87. irodalomban.

 

A nagyvirágos kehely a magyar barokk ötvösség egyik remeke. A részben aranyozott ezüst kehely legszebb része a talpa. Mind a hat karéjban egy-egy domborított nagy virág található: két margaréta, két tulipán és rózsák váltakoznak nagy plasztikus szirmú, vésett és domború ágak végén. A karéjok közét is levelek választják el. A talp magasra húzott, felső kidomborodó részén szintén levélkoszorú halad körbe. Sima körte alakú módusza jellegzetes korabarokk formájú. A kehely kupakosara áttört, szintén domborított nagy levelekkel és három virággal díszített. A kiugró felületeket, a virágok szirmait aranyozás borítja. Készítője ismeretlen. A kehely talpán nehezen kivehetően a következő vésett írás található: GG, G.D. Parboros CHL.K. Ano(???) 1699 Materem. Ez a kehely szintén a Deák téri Ev. Múzeumban látható.

 

 

Itt található az 1652-ből származó ostyatartó (paténa) is. Egyszerű, kerek doboz formája van. Alsó és felső peremén aranyozott drótszegély fut körbe. Fedelén vésett Agnus Dei (Isten Báránya) felirat, oldalán az ajándékozó szöveg és a készítés évszáma olvasható. Talpában megtaláljuk a pápai ötvösjegyet, de a mester neve ismeretlen.

 

 A katolikus templomról és a temetőről pedig a 156.ban a 23-26. oldalakon van szó.

 

 

33   Évszázadokon átívelve

331  A Weörös-kúria

    

   A klasszicista stílusú földszintes épület a község központjában helyezkedik el. Az épület keletkezéséről nem lehet sokat tudni, a 18. század végén még nem jelöli az I. katonai felmérés a térképen. A 19. század elején azonban már a kúria és a parkrészlet is fel van tűntetve. Az 1890-es évek végén a kőszegi hadgyakorlatok idején a kor számos fejedelmének, és királyának, császárának adott szállást. Jelenleg irodaház.

Címszó a kastélylexikonból (Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon. Vas megye kastélyai és kúriái. Budapest, Fo-Rom Invest, 2004. 171-172. p.)

„Nemescsó. A Vas megye északnyugati részében lévő Nemescsó határában újkőkori és mai kori leletek is előkerültek. A falu neve először 1248-ban bukkant föl a forrásokban, a XIII. században Mochia comes és rokonai kapták meg királyi adományként a települést, akiknek utódai később a Csói (Choy) nevet vették fel. A helység egy része 1290-ben a borsmonostori apátság tulajdonát képezte, amelyet még a XV. században is birtokosként említettek itt. 1554-ben a Csói család 14 tagjának volt birtoka Nemescsóban, amelyet döntően kis- és középnemesek laktak; a XVIII. századi összeírások tanúsága szerint mindössze 2 jobbágy és 15 zsellér lakott a településen a nagyszámú nemes mellett. A reformáció idején lakosai az evangélikus egyházhoz csatlakoztak, az 1681-es országgyűlés döntése alapján Nemescsó lett a két Vas megyei artikuláris hely egyike, ahol az evangélikusok szabadon gyakorolhatták vallásukat. A XVIII-XX. században a Weöres família volt a község legnagyobb birtokosa.

 

 

A Sopron vármegyei eredetű (nemescsói, nagyenyedi és) budakeszi Weöres família 1638-ban kapott III. Ferdinánd királytól címeres nemeslevelet Weöres (I.) Mihály személyében. A Weöres család a XVIII. század elején költözött Keményegerszegre és Uraiújfaluba, majd Weöres (III.) Mihály volt kuruckapitány 1720-ban egy nemescsói birtoktestre is adományt nyert, ő alapította meg a família Vas megyei ágát.

A mai kúria magját a hagyomány szerint a XVII. század végén építették, az azonban valószínűbbnek tűnik, hogy a Weöres család a birtok megszerzése, 1720 után emeltette ezen épületrészt, amely eredetileg barokk stílusú lehetett.

Weöres (III.) Mihály fiát, (IV.) Mihály ügyvédet az 1754-55-ös nemesi összeírás a nemescsói lakosok között említette. A birtokot 1760-as halála után fia, (I.) Pál, majd unokája (II.) István, Vas vármegyei főszolgabíró örökölte. Az ő három fia közül (I.) Sándor a csöngei, József az ostffyasszonyfai, míg (III.) István a nemescsói birtokon telepedett le.

1898-ban Weöres (III.) István Vas vármegyei főszolgabírót említették az itteni kúria tulajdonosaként, jelenlegi formáját az ő birtokossága idején, a XIX. század második felében nyerte el az épület az új, historizáló (eklektikus) stílusú rizalit hozzáépítésével, amelyet romantikus stíluselemek is díszítenek.

 

 

Szabadon álló, földszintes, L-alaprajzú – főhomlokzatának középrizalitja kivételével – egyszerű kiképzésű épület. Az egyenes záródású ablakok felett újonnan, díszítés gyanánt kialakított háromszögek láthatók.

Főhomlokzata 1+A+1 osztású, középrészén gazdag architektúrával díszített rizalit lép ki a fal síkjából, a középrizalitot két pillés és négy pilaszter tartja, a középsőkön faltükrök láthatók. A pillérek gazdag díszítésű kompozit fejezet (sic.) kaptak, a 3 egyenes záródású tengely felett lunetták húzódnak, amelyekben ornamentális motívumok láthatók, körülöttük szintén ornamentális motívumokkal díszített rozettákat helyeztek el. A középrizalitot díszes konzolokon nyugvó timpanon zárja le, tükrében a Weöres-címer ma is látható. A rizalit előtt posztamensek által tartott vasrácsos terasz húzódik.

Bal oldali oldalhomlokzata 3+A+3 nyílásritmusú, a jobb oldali oldalhomlokzata 1+A+1 osztású. A hátsó homlokzat 1, a hátranyúló szárny belső oldala 1+A+2 tengelyes. Az épület eredeti kéményfejei közül még néhány látható.

 

Belsejében a középrizalit mögött előtér húzódik, innenn nyílnak jobbra és balra a helyiségek. A szárny udvari oldalán folyosó fut végig

Weöresnek komoly régészeti gyűjteménye volt a rezidenciában, az ő nevéhez fűződik a temetőben a família kriptájának felépítése is. A helyi közéletben komoly szerepet játszott a földbirtokos, ő volt például a nemescsói tűzoltóság parancsnoka, és ő öntette az evangélikus templom középső harangját is.

Az 1890-es nagy kőszegi hadgyakorlatok alkalmával királyi és fejedelmi vendégek is megfordultak a kúriában. Weöres (III.) István 1926-os halála után idősebb fia, Weöres Iván cs. és kir. kamarás, huszárkapitány lett a birtok tulajdonosa, akinek 1935-ben 424 katasztrális holdnyi földje volt Nemescsón. 1942-es halála után húga, özvegy niczki gróf Niczky Ferencné Weöres Evelin örökölte a kúriát, aki Ostffyasszonyfán lévő kastélyában lakott állandó jelleggel.

A niczki Niczky család a Ják nemzetségből származott, - első ismert ősét 1221-ben említették -, a família ifjabb ágából származó Niczky Kristóf országbíró és gyermekei 1765-ben kaptak magyar grófi címet. 1945-ben Niczky grófnétól sajátították ki a hét szobás kúriát.

Ezután művelődési házat és lakásokat alakítottak ki benne, majd 1975 táján a Jurisich Termelőszövetkezet irodáit helyezték el az épületben, napjainkban a tsz-ből átalakult Jurisich RT használja vagy tulajdonolja????. A közösségi hasznosítás folyamata vázlatosan: az ötvenes évek végén a nyugati oldalon összenyitott három korábbi helyiségből kialakított nagyterem volt csak használható, külön bejárattal. Ezt a bejáratot a közelmúltban megszüntették. A két ott lakó család önálló otthonba költözése után lehetett csak a főbejáratot is az előtérrel, s a belőle nyíló két helyiséggel együtt használatba venni. Egy klubhelyiség és egy tv-szoba lett belőle. A következő fázisban a keleti oldalon külön bejárattal rendelkező két helyiségbe költözött át az iskolából a községi könyvtár. Később néhány évig a helyén italbolt működött, a könyvtár pedig a korábbi tv-szobában kapott helyet. 19xx   óta a teljes épületet a Jurisich Rt használja, 1995-ben meg is vásárolta, ahogyan erről a Nemescsói Hírek 1995.3. számában olvasni lehet.

A kúriához egy „kiskastélynak” nevezett melléképület is tartozott, az egykori majorsági épületek ma is állnak.

A kúria védett 6 hektáros parkjának értékes növényei közül egy hatalmas szilfa és egy kislevelű hárs érdemel említést. Az épület falán helyezték el egykor a község két neves szülöttjének, Péterfy Sándor pedagógusnak és Bakó József költőnek az emléktábláját, amelyeket nemrégen az új faluházhoz vittek át.

 

 

A Weöres-család családfája (Megemlítendő, hogy a család nevének írásmódja kettős. A családi címereken is látható a Weörös írásmód, a 20. század elejéről pedig, az utolsó előtti birtokos sajátkezű aláírása a Weöres írásmódot tükrözi. Valamikor átalakulhatott, illetve az is lehet, hogy az évszázadok során váltakozott, s a végén állandósult az utóbbi írásmód. A csöngei ághoz tartotó költő Weöres Sándor is ezt tartotta meg.)

 

Megjegyzések és kiegészítések

   A család Sopron vármegyei eredetű. Vasvármegyében a XVIII. sz.-ban szereztek birtokot Keményegerszegen és Uraiújfaluban. 1638. júl. 24-én (Prága) III. Ferdinánd királytól Weöres (I.) Mihály kapta a nemességet.

Weöres (III.) Mihály kuruc kapitány, 1720-ban nemescsói birtoktestre nyert adományt. A kastélyt feltehetően ő építtette. Ő alapította a család vasvármegyei ágát.

Weöres (IV.) Mihály ügyvéd. Szerepel az 1754-55.évi nemesi összeírásban.

Weöres (II.) István (1776-1865) vasvármegyei főszolgabíró. Birtokos Nemescsóban és Csöngén is. Ostffyasszonyfán a Weöres-Ajkai kúria építtetője. Feltehetően ő az építtetője a csöngei Weöres kúriának is. Tíz testvére közül öten érték meg a felnőtt kort, nyolc gyermeke közül pedig négyen. Egyik gyermeke, Sándor Elek, 1865-ben, apja halálakor a csöngei birtokra került, s neki lett unokája a költő Weöres Sándor. Középső fia, István Nemescsóban maradt, legkisebb gyermeke, József pedig ugyancsak 1865-ben az ostffyasszonyfai birtokot örökölte.

Weöres (III.) István (1840-1926) a nemescsói birtokot apja halála után, 1965-ben örökölte. Az ostffyasszonyfai kastélyt eladta Ostffy III. Lajosnak, s azóta nevezik Weöres-Ostffy-kastélynak. A nemescsói evangélikus gyülekezet …-e volt, s ebben a minőségében készíttette 19…-ban a templom középső harangját. Alakját nem egészen pozitív fénybe állítva megörökíti Bakó József is, a Följebb a kaptafánál c. önéletrajzi regényében.

Weöres Iván nem alapított családot, ezért 16 évi birtokoskodás után, 1942-ben bekövetkezett halálakor Evelin húga, özvegy Niczky Ferencné (1872-1976) örökölte a birtokot. Be is költözött, odahagyva ostffyasszonyfai birtokrészét. Három év után azonban elhagyni kényszerült, s az államosítás és az ezzel együtt járó kilakoltatás után évekig lakott lányával és vejével, Kánya…. alezredessel egy szobában, Patkó Lajos házában. Férje Niczky Ferenc (1875-1914), gyermekei Geraldine Teréz Anna (1899-1985), Félicitas Katalin Mária (1900-1963), Áva (Eveline) (1904-1987), Ilona Elinor (1906-???). Lajos (1902-1917). Weöres Aladárnak, a harmadik testvérnek (1874-1957) Hudecz Aurélia volt a felesége, s négy gyermekül: Rajmund (1903-1930), jános (1906-1980) Vilmos (1908-1934) és István (1910-1942).(Az ő nevük nem fért rá a családfa jobb alsó részére.)

 

Weöres (II.) Sándor, Iván unokatestvére, huszárezredes volt, s a csöngei kisebb kúria tulajdonosa. Az ő fia a Kossuth-díjas költő Weöres Sándor (1913-1989).

 

Így tehát a költő nagyapja volt a testvére az 1926-ban meghalt III. Weöres Istvánnak, a költő apjának pedig első unokatestvére az Iván és az Evelin. Egyáltalán nem kizárt, hogy a kis, majd a felnőtt  Sanyika 1945-ig többször is járt vendégségben a családjával Nemescsóban. A 80-as évek elején még meg is lehetett volna kérdezni tőle. Az apa testvérét, Elemért pedig Kőszegen temették.

 

332 Oktatás – iskola

   Nemescsó történelmi múltjának egyik értéke az oktatás. Sajnálatos, hogy ez az érték a jelen években passzivitásra van kényszerülve. Konkrétan: nincs annyi helyben tanulni akaró kisiskolás, akiknek ésszerű lenne alsó tagozatos iskolát működtetni. Erről más helyen bővebben is van szó. (Ismerve az általános vélekedést az osztatlan vagy részben osztott kisiskolák elavultságáról szemben a városi vagy körzeti nagyobb iskolákkal, nem látszik remény a helybeni oktatás visszaállításra.)

   A község iskolájának 1701 óta van írásos nyoma. Kutatási feladat lehet a még korábbi időszak. Az iskola 1701 és 1950 között, az államosításig, az evangélikus gyülekezet keretében egyházi iskolaként működött. A településen, talán földesúri hatásra, mindig többségben voltak a protestánsok. Ezért aztán az iskolában együtt tanultak a katolikusokkal.

     A korábbi iskolaépület helye az a saroktelek, amelyen a 20. században a Horváth-család, a falu bognárja, Horváth Károly családja lakott-lakik.((Ez az alumneum, de hol tanultak?))

Az iskoláról Kiss (156.) a 27-36.p.között ír. Fontos források még: 167., 202-204.,306-307., és az Aách, Fábri, Sartorius-irodalom, valamint Bánó Ádám írásai: 30-36.tétel.

Az egykori pedagógus szolgálati lakás (Éder Zoltánné Kiss Ilona tanítónő, iskolaigazgató egykori lakhelye), ma evangélikus gyülekezeti ház. Az udvarban a kéttantermes, jelenleg használaton kívüli iskola első, azaz újabb tantermének az oldala látható.

Kiegészítése:

  Bánó Ádám 1945 novemberében nyugdíjazását kérte, de még évekig tanított.. Hosszú nyugdíjas éveiben is tevékenyen részt vett a falu közéletében. 1968-ban megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát.

Örökmozgó, tevékeny ember lévén, nyugdíjas éveiben kertészkedett, méhészkedett, melegházat létesített, gyümölcsöt és primőröket termelt, amiket, pl. fejes salátát a helybéliek is vásárolták tőle, s nem csupán jóságból. Elmúlt már nyolcvan éves, amikor még mindig kerékpározott Szombathelyig, illetve Kámonig, ahol István fia volt az arborétum igazgatója. De őt is igazgató úrnak szólították a falu felnőttei, akiket korábban ő tanított. 1974-ben, 91 éves korában halt meg. Holttestét az ev. templomban ravatalozták fel, és nagy részvét mellett a nemescsói temetőben helyezték örök nyugalomba.

   Dr. Kiss Gyula, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanára (akinek apja Bánó Ádám iskolatársa és barátja volt) így emlékezett meg róla a Jelentkezünk c. folyóiratban: „…Nemescsóban, második állomáshelyén negyven évig tanított, mind a 6 osztályt egymaga, nemegyszer 70-75 gyereket. 1945-ben töltötte be a nyugdíjas kor. A felszabadulás előtt iskolába jártak között mindössze egyetlen nemescsói akad, a legöregebb, aki nem járt ’a keze alá’. Nemzedékeknek volt igazgató bácsija. …

A hűség ezer szálával ragaszkodott a falujához. Maga is tiszteletet érdemlő történelem, matuzsálemi koráig őrizte, tanulmányozta és publikálta a nemescsói artikuláris gyülekezetet és sokévszázados iskolája sárguló iratait. A csói szülött Péterfi Sándor emlékezete fenntartásának sem akadt önzetlenebb propagátora, mint ő. Ám tudta azt is, a történelem folyamat, a históriát – a múlt tanulságai ismeretében – a m(ag)ában, a jelenben csinálni, folytatni kell. Történelemcsináló ember maradt a halálos ágyáig azzal a magától értetődő közéletiséggel, ahogy azt aktív tanító korában megszokta.”

   Az ősi iskola helyett ugyan korszerűbbet építettek 1928-ban, de továbbra is egy tanteremben folyt a tanítás, együtt tartva az akkor már nyolc osztályt. 1947-ben alakult át az addig egy csoportos iskola, az alsó és a felső tagozat szétválasztásával. Ezt azonban csak a két műszakos oktatási renddel lehetett megvalósítani.

 

   Talán az államosítás előtti utolsó tanévben, 1949-ben tanított az iskolában Szalay László, aki később a Szombathelyi Tanítóképző Intézet tanára, majd igazgatója lett. S e hivatalában volt legfőbb szervezője, alapítója a népművelés-könyvtár szaknak, majd 1972-től az átalakuló intézménynek, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának lett alapító főigazgatója. (Az intézmény ma a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Karaként működik.) A kislexikonban a róla szóló részben egy idézet található egy vele készült interjúból a nemescsói meghallgatásáról és a ténykedéséről.

1958-ig két nevelő dolgozott a községben. Az egyik (Éder Zoltánné) az 1-4. osztályt, a másik az 5-8. osztályt tanította (gyakran változott a személyük), s a két csoport váltott műszakban, délelőtt-délután járt iskolába. 1958 és 1966 között pedig a két tantermes iskolában az öt főre bővült nevelői kar szolgálta nemcsak a nevelés-oktatást, hanem a község művelődését is.

   Sajátos tanév volt az 1958-59-es, mert ekkor, egy évig az addig összevont alsó tagozatot két részre bontották. A 2.és a 4. osztály a tanácsháza épületében tanult, a korábbi földhivatali helyiségben, ami ekkorra felszabadult. Erről az évről egy későbbi bekezdésben még szó lesz. Ekkor ugyanis már tervezték a második tantermet, aminek az átadása XXX-ban történt meg. Ettől kezdve 1966-ig két műszakban folyt a tanítás, tantermenként két osztállyal.

   1966-1972 között a felső tagozatosok Kőszegpatyra jártak, ekkor valósult meg ott a teljes bontás, évfolyamonként egy osztállyal.

   1972-ben Kőszegpatyon is megszűnt az oktatás, attól kezdve mindhárom faluból Kőszegre jártak a felső tagozatos gyerekek. Ekkortól a kőszegpatyi alsó tagozat a nemescsói iskolában tanult. Két csoportban működött az alsó tagozat, egészen 2010-ig, amikor teljesen megszűnt az általános. iskolai oktatás Nemescsón is. (Nehéz és sok vitát kiváltó döntés volt a kevés tanuló és a költségvetés szorításában. A megszűnésről olvasható írások a bibliográfia xx tételeiben.) Addig sem volt már önálló, a gyöngyösfalui Dr. Tolnay Sándor Általános Iskola tagiskolájaként működött. A vizesblokk a korábbi bejárati részhez toldva 1996-ban készült el.

   A  krónikás személyes emlékei a falu iskolájáról tulajdonképpen két szakaszt, két időszakot érintenek.  Alsó tagozatos tanítója a falu szülötte, Éder Zoltánné, Lili néni volt. Személye, személyisége majdnem annyira meghatározta az iskola életét, az innen kikerülő gyerekek sorsát, mint elődjéé, Bánó Ádámé. Lili tanító néni szigorú és lelkiismeretes pedagógus volt. 1959-ig, a második tanterem elkészültéig tanította az alsósokat, egy év kivételével mind a négy osztályt együtt. (Személyisége és szerepe külön fejezetet érdemel.) Nem volt ez akkoriban ritkaság, az ország más kis falvaiban is így lehetett, ezért talán nem kell különösen részletezni, hogyan folyt a „munka”. Az óra elején, 1-2 percben, három osztály megkapta a maga önálló feladatát, vagyis „csendes órája” volt, mert az éppen soron lévő osztállyal foglalkozott a pedagógus az ő „hangos” órájukon. Később aztán az elnevezés „önálló” és „közvetlen” órára változott, de mi maradtunk az eredeti elnevezés mellett. Az óra végén pedig a tanító visszatért a másik három osztályhoz, ellenőrizte az elvégzett munkát. (Az ének, rajz és testnevelés órák természetesen közösek voltak. Énekelni ugye csak egyfélét lehetett, de a rajz és a testnevelés órákon azért az életkornak megfelelő külön feladatokat kaptunk.) Ez a metódus aztán érvényes maradt a későbbi időkre is, amikor már csak két osztály tanult együtt.

   Az 1958-59-es tanévben tehát már két részre bontották az alsó tagozatosokat. A második és a negyedik osztályosok a tanácsház épületébe kerültek. Volt itt ugyanis egy alig használt szoba, ami a földhivatal ügyeleti helyisége volt addig. Nélkülözhetővé vált, s így a szövegalkotó is ide került negyedikesként. Tanítónk a Pusztacsóból elszármazott Kálmán Gyula  Kőszegről lejáró felesége volt, akit egy-két alkalommal, betegsége idején, a férje helyettesített. Nem emlékszem már, hogy hogyan jártak le nap mint nap. Nekünk, gyerekeknek természetesen újdonságot jelentett ez a helyzet, majd később hozzászokva már inkább a családias, békés hangulatát élveztük. A szünetekben a játékot a tanácsház kertjében, a tűzoltószertár előtti térségben.

   A krónikás ötödikes volt, amikor a második tantermet építették. Személyes érintettsége is van, bár nem kellemes. A tanterem födémje ugyanis ritka eljárással készült. Alulról bezsaluzták a vasbeton gerendákat, majd a gerendaközöket hézagosan kirakták lapjára fordított kisméretű téglákkal, a fugákat előbb vashálóval látták el, majd betonnal töltötték ki úgy, hogy néhány centiméteres réteget a tetejére is terítettek. Ezzel egy könnyített és alulról könnyen vakolható födém alakult ki. A téglákat érdekes technikával, egy fa lapátról a tetőre lódítva juttatták fel egyenként, s a fenn álló munkás ügyesen elkapta. A krónikás mint kőművesgyerek ezt érdeklődéssel figyelte. S mivel lent két munkás dolgozott, az egyik rakta, a másik lódította, a rakó munkás megkérdezte a fiút, akar-e segíteni. Persze, hogy akart, az egyik szünetben. Jött azonban Lili tanító néni, s talán biztonsági, talán elvi okokból helytelenítette ezt, és nemtetszését egy rutinos taslival fejezte ki.

   A második tanteremben 1959-ben kezdődött meg a tanítás.

   Ahogyan az Kiss Sándor  történeti összefoglalójában is olvasható, a két tanterem lehetővé tette a pusztacsói felső tagozatosok idejárását. A két részre bontott felső tagozat egyúttal a tantárgyak valamilyen szakosodását is lehetővé tette. Éder Zoltánné ettől kezdve a felsőben tanított, leginkább természetismereti tárgyakat (földrajz, biológia, kémia) de talán egy ideig történelmet és magyart is. És természetesen ő lett az iskola igazgatója. (A folytatásban érdemes végigtekinteni a jelentősebb, vagyis a hosszabb időn át tanító pedagógusok névsorát. Hiszen többen voltak olyanok is, akik csak 1-2 évet töltöttek az iskola falai között.)

   Több éven át tanított magyart, éneket és rajzot a Bozsokról származó Sziklai Zsuzsa, később férje nevén Weigl Jánosné. Talán pályakezdőként érkezett a szombathelyi tanítóképzőből. A képzés átmeneti szakaszából, hiszen még a középfokú képzőben kezdte, Kőszegen, s menet közben helyezték át az iskolát Szombathelyre és tették felsőfokúvá. A  krónikaírónak meg kell jegyezni, hogy a pedagógus személyisége és tanítása meghatározó lett a számára. A gimnáziumban nyelvtant nem kellett tanulnia, az olvasás és az irodalom iránti fogékonysága megmaradt és fokozódott, s ez a könyvtáros, majd a szintén magyart tanító pedagógus pályára vezette.

   Ugyancsak nagy hatású volt a fiatalokra a faluba 1962-ben visszaköltöző Avar Kálmán. A felső tagozatban matematikát, fizikát és testnevelést tanított. Szakmai szempontból jól előkészített terepre érkezett, hiszen az elődje, a Gyöngyösfaluból két évig idejáró Gulner Lászlóné is alapos, következetes és hatékony munkát végzett. A két pedagógus személyisége talán két végletet jelentett. Gulnerné zárt és szigorú, csak a tanításra koncentráló óráival szemben Avar Kálmán időnként hagyta magát elkalandoztatni. Érdekes, gyakran meseszerű kitérői, érzelmileg is megjelenített magyarázatai színessé tették az óráit. Kettőjük együttes hatása mutatkozik meg abban, hogy a  krónikaíró, humán végzettsége ellenére a mai napig jóban van a számokkal, a matematikával, s egy ideig még az építész pályára készült.

   A további részletek felidézése előtt érdemes általánosságban elmondani, hogy semmilyen hátrányt nem érezhettünk későbbi tanulmányainkban amiatt, hogy csak részben voltak osztottak az osztályok. A népesebb évfolyamok idején is „csak” 25-28 tanuló volt együtt, két osztályból. Mi  pl. tízen voltunk a felső tagozatos években, hat nemescsói (Horváth Erzsébet, Horváth Márta, Németh Ilonka, Polák István, Szabó István és Sztrókay Gyula) és négy pusztacsói (Haszon Klára, Haszon Margit, Perger Tibor és Szabó Anna). A felettünk és az alattunk lévő egy-egy osztályban 6-8 tanulóval többen voltak. A tanórák ekkor és itt is a már jelzett módon folytak, az óráink fele önálló óra volt. Ez egyrészt megkönnyítette, sőt legtöbbször helyettesítette az otthoni tanulást, önálló munkára nevelt, másrészt lehetőséget adott arra, hogy belehallgassunk a másik osztály munkájába. Ez nekem ötödikesként, hetedikesként újdonságot, érdekességet jelentett, mert mire a számonkérés lezajlott, addigra már én is végeztem a feladatommal, s figyelhettem a hatodikosok, nyolcadikosok új tananyagára. Gyakran előfordult az is, hogy ha valamit nem tudtak, én jelentkeztem. A „lefelé hallgatás” pedig az ismétlést, a tananyag felidézését, megerősítését eredményezte, hiszen a teljes felső tagozat idején mindent legalább kétszer hallottunk.

   Talán egyetlen hátránya volt a hatvanas években az iskolának, azok számára, akik gimnáziumban vagy az akkor még létező technikumban tanultak tovább, mégpedig az orosz nyelv hiánya. Igaz, erre a középiskolák fel voltak készülve, minden évfolyamon szerveztek egy kezdő oroszos osztályt. (Zárójeles megjegyzésem, hogy a későbbiekben, azaz 1990 után a teljes hátraarc, vagyis az, hogy az orosz nyelv még választható nyelvként sem maradt meg, tehát ez a fordulat egyúttal veszteség is volt. Hiszen a szláv nyelvek tengerében – ahol ugye Herder jóslata szerint ekkorra már rég el kellett volna tűnnie, fel kellett volna oldódnia a magyar nyelvnek – a szomszéd népekkel, szerbekkel, horvátokkal, szlovákokkal, ukránokkal sokkal jobban szót lehetett volna érteni. Mára már ez a hátrány sem érvényes, a fiatalok között az angol lett a közvetítő nyelv.) Történt azonban, hogy a faluból elszármazott pedagógus, Avar Kálmán 1962 őszén hazaköltözött, s attól kezdve matematikát, fizikát és testnevelést tanított a felső tagozat két csoportjában. Egyházashetyéról tértek haza, ahol szakos tanítás folyt. Leánya, Katalin már akkor, hatodikosként gimnáziumba készült, ezért magánszorgalomból folytatta az orosz nyelv tanulását. Sőt, a következő tanévben – talán, hogy önmagát doppingolja, talán azért, mert már akkor pedagógusnak készült, s talán azért is, mert  szeretett a gyerekközösségben forgolódni, - „fakultatív tantárgyként” meghirdette az orosz nyelvórákat, heti két alkalommal. Egy ideig ment is, de néhány fiú idétlenkedése miatt a dolog befuccsolt. Helyesebben fogalmazva átalakult. Voltunk ugyanis ketten nyolcadikosok Horváth Erzsivel (Katinak rokona is), akik sajnáltuk volna abbahagyni. S onnantól kezdve a tanév végéig hetente egyszer Avaréknál folytattuk. Természetesen nem tudtuk pótolni négy év kiesését, s így a beiratkozáskor nem is említettük ezt a szellemi kalandunkat, de nagy segítséget és előnyt jelentett az akkori gimnáziumi első osztályban, a többiekkel, a teljesen nulláról indulókkal szemben.

  

Tanítók, tanárok névsora, időrendben

Az egyházi fenntartású iskolában (xxxx-1950)

Tanítók                                                                 Lelkészek

1701-1729 Fábri Mihály                              1680?-1708 (szünetekkel) Aách Mihály L.ód.kislex.

1704 Szecskó Balázs, oskola mester

1704-1712 Hieritz Pál oskola m.               1714-1729 Kis Péter  Ld.kislex.

1729-1732 Boros Mihály oskola m.           1729-1756 Sartoris Szabó János Ld.kislex.

1734-1743 Kiss Pál oskola m.                   1732- Horváth Ferenc (S.Sz.J. he-

1743-1746 Medveczki Tóbiás                                          lyettesítője?

                   Szalai János

                   Kolláth János

1742-1750 Vanotsai Szever Mihály prec.vend

1751-1755   Kuzmits István  prec. vend Ld.kislex

1751           Szalai Mihály

1755-1762 Höllen János prec. vend                 1759-1766 Fábri Gergely Ld.kislex.

1755-1768 Sikos István rendes

1764-1769 Szita Péter prec.

1768-1779 Bakos Mihály diákiskola

1769-1777 Balasits János rendes                     1776-1786 Szakonyi József Ld.kislex.

1777-1783 Varga János rendes     Ld. kislex.                   

1779-1783 Zubeck Dánisel prec vend

1783-1784 Smodits István prec.vend

1784-1786 Sikos István rendes                       1787-1808   Tatay Pál

1786-1788 Kiss Pál rendes

1788-1797 Tömböl Pál rendes

1798-1808 Kováts István                          1808-1847 Simonyi Hajas Károly

 

1814-1844 Kováts István

 

1847-1854 Zeberer Ágoston                         1847-1881 Mendelényi Sámuel

                     Bruck Henrik        

1859-1871 Zeberer Ágoston

1871-1892 Sherman József                               1882-1917   Éder József

1892-1898 Pálmai Ödön                                 1917-           Saródy Gyula

                     Klauzer?                                                           Gerencsér Zsigmond

 

1905-1945 Bánó Ádám                                     1933-1974 Baráth Pál

                                                                              

1949-1950 Szalay László

 

 

Elgondolkodtató a két névsor különbsége. Az egyik szembeötlő különbség, hogy a lelkészek sokkal hosszabb időt töltöttek el a községben, gyakran egy egész életet, de tíz évnél kevesebbet ritkán. A másik eltérés is értelmezhető, ugyanis a tanítók között több ponton is van időazonosság, ami az alumneum illetve a latin iskola létszámával és színvonalával magyarázható. 1783-tól már csak égy tanítóról tud a krónika, így valószínű, hogy ekkor szűnt meg a gimnázium. Felvetődik az a kérdés is, amire még nem találtunk választ, sőt a probléma megfogalmazását se, mármint arra, hogy a latin iskolával párhuzamosan működött-e helyi elemi iskola, illetve Tóth Sándor felveti, de csak a Szakonyi-féle beírókönyv 1776-1795 közötti idejében lehet közvetetten sejteni.

 (Utólagos megjegyzés 2016.04.22-én: A lelkészek névsorát óvatosan érdemes kezelni. Lásd erről a cikkek rovat legvégén található írást.)

 

4 A hosszú 20. század

41   Közigazgatás és helyi politika (ld. 156. tétel 48-50.p.)

 A tűzoltóságról ld. 156. tétel, 42-48. old.

411 A két világháború

    Mindkét háború áldozatokat, hősi halottakat  követelt a településtől. Emléküket az utódok két emlékmű állításával őrzik. Az első világháború 13 halottjának neveit az 1937-ben állított emlékoszlop márványtábláján, a második világháború ugyancsak 13 halottjának nevét pedig az 1989-ben állított emlékkő tábláján. A két háborúról és az emlékművek állításáról, avatásáról Kiss Sándor részletes írásából tájékozódhatunk (155. tétel), s ezt a falutörténeti összefoglalójában (156.) a 37-42. oldalon tömörítve újraolvashatjuk.

    Megjegyzésre érdemes, s Kiss Sándor is említi, hogy a 2. világháborúnak civil áldozata is volt. Köbölkuti Gyuláné, akit a körjegyzőség épületéből kilépve talált el egy orosz katona golyója. Kiss, szemtanúkra hivatkozva, célzott lövést említ, de vannak olyan emlékezők is, akik egy "szórakozásból" eleresztett sorozatról tudnak. Ezt a változatot igazolhatná az a mondat, amit Kiss Sándornak  a 155. tétel alatti írásában olvashatunk, miszerint ugyanakkor egy másik személyt is lövés, láblövés  talált, aki ennek nyomát egész életében viselte.

412  Események 1956-ban

      Két körülmény is befolyásolta a helyi eseményeket. Az egyik a nyugati határ közelsége. Ez egyrészt a fiatalok számára jelentett vonzóerőt azokban a hónapokban, amikor az aknazár nem "működött". Avar Kálmán kéziratos falutörténeti összefoglalójában (13. tétel, 7. oldal) 5 disszidáló fiatalt említ, akik közül 3-an később visszatértek, a másik forrás (174. tétel,  Kövér István) 7 távozó személyről tud.  Másrészt pedig a település átvonuló helye volt az ország belsejéből a határ felé tartóknak. Közülük többen kopogtattak be esti időben,  a helyben lakóktól  szállást kérve.

  A másik körülmény a villamosítás hiánya. Csak néhány telepes rádió volt a faluban, így az országos fejlemények híre szájról szájra is terjedt, s Kőszegen illetve Szombathelyen dolgozók is vittek híreket.

  A településen lényeges esemény nem történt. Egyik napon az iskolások levonultak a "szoborhoz", azaz az első világháborús emlékműhöz, ahol az egyik nyolcadikos fiú elszavalta Petőfi Nemzeti dal c. versét, s az evangélikus lelkész mondott egy rövid beszédet. A további napok életét a hírek és rémhírek egyvelege valamint az akadozó bolti ellátás (kenyér, petróleum, dohány hiánya) határozta meg.

   Az 59 évvel ezelőtti történésekre még többen emlékezhetnek a falu jelenlegi vagy korábbi lakói közül, ezért valóban hasznos lenne ezeknek az eseményeknek az összegyűjtése, megőrzése. Az emlékezők egyike Sztrókay Attila agrármérnök, aki a középiskolások Emlékpontok nevű múltfeltáró akciója keretében idézte fel 4-5 percnyi időtartamban  az akkori napokat (ld. 344. tétel).

 

42   Földművelés 1960 előtt és után

Kiss Sándor (156. 50-52.p.) szövegének felhasználásával és kiegészítésével.

   Az évszám mint határvonal a termelőszövetkezet megalakulásának, megszervezésének az éve. Ez így túl semlegesnek látszik, mert valójában erős rohamban zajlott le, ahogy ez általában más helyeken is lenni szokott. A krónikás nem emlékszik túlzott erőszakra, mert ahogy a villamosítással, ezzel is „megkésett” a falu. Távolabbi vidékéken már az ötvenes évek elején szerveztek, sőt, egyes helyeken már az első felosztáson is túl voltak. Országosan is ez volt a második szervezési hullám, Nemescsón azonban tényleg szorosan össze is függhetett a villamosítással. Hiszen a takarmányozáshoz, a gépek javításához nagyüzemi szinten valóban nélkülözhetetlen. Tehát a kissé megkésettség már hagyott elég időt a nagyobb fölterületen gazdálkodóknak is, hogy szokjanak a gondolathoz, hogy belássák a szövetkezet akkori elkerülhetetlenségét. Mielőtt azonban a megalakulás és a közös gazdálkodás részleteiről szó esne, nézzünk vissza a korábbi évtizedekre.

Az egyéni (kisparaszti és középbirtokosi) gazdálkodás

   Nemescsó külterületét a szántóföldi mezőgazdálkodás jellemezte, illetve jellemzi. Erdő és rét kevés volt, nagyobb gyümölcsös és szőlő pedig egyáltalán nem. A két patak és a mezei utak meglehetősen tagolttá tették a határt, talán éppen ezért, hogy a sok parcellára osztott földrészleteket meg lehessen közelíteni. Ráadásul az egy család által birtokolt ( és művelt) területek nem is egy tagban voltak, hanem a különböző részeken széttagolva. Még azoké is, akiknek csak néhány katasztrófális holdja volt. Minden bizonnyal az évszázadokon át tartó öröklés tette ezt, hiszen a több fiúgyermekes családokban az egyik fiúnak vagy máshova kellett (volna) elházasodni, vagy a városban munkát keresni, hogy ne osztódjon az örökölt föld. Így is gyakori volt (nevek sorával lehetne alátámasztani), hogy a fiak egy része eltelepült.

   A birtokviszonyokat a történelmi helyzet is meghatározta. A „klasszikus” nagybirtokrendszer sohasem működött a településen. Az idők folyamán egy-egy nagyobb birtokos (Choy család, Weöres család) gazdálkodott, akik 100-200 kat. hold területet műveltek, műveltettek. (???) Ezek a családok meghatározó szerepet játszottak a község életében, sorsában. 1720-ban III. Károly királytól szinte minden család nemesi rangot kapott (labanc?), néhány hold földdel együtt. Így nemes telepölés lett Nemescsó. A II. József-féle első magyar népszámlálás idején (1784-1787) 81 nemes élt a faluban. Egy-egy család kereskedésből tartotta fenn magát. Ilyen volt Péterfy Sándor családja is, később a Pintér család. A „kis nemesek” lovakkal, ökrökkel, tehenekkel művelték földjeiket hosszú időn keresztül.

   A század első felének meghatározó földbirtokos családja volt az akkor már kétszáz éve itt élő Weöres-család. Az általuk birtokolt illetve művelt területek a falu határának mintegy a harmadát tette ki a különböző források szerint. Részletezve. Égernél (bibliogr.xx tétel) hivatkozott adatok alapján két évre vonatkozóan az alábbi olvasható. Weöres István birtoka:

           szántó rét legelő erdő kert     össz.   cseléd szarvasm. ló  sertés

1895     244    5         91   41     -         457         19       69           18     17

1911       332  16         3   23                 377

Feltűnhet egyrészt, hogy 1895-ben jelentős eltérés van a részterületek és az összesített terület nagysága között (76 kh), amire nincs magyarázat, továbbá 1911-re jelentősen módosult az egyes területek nagysága, azok aránya. Legelők feltörése, az erőterület felére csökkenése és egyáltalán a birtok méretének csökkenése (eladás?).

Az 1937-es adatsor már Weöres Iván idejét jelenti. Az összterület 424 kh, amiből 329 szántó, 34 rét és legelő és 53 kh az erdő. Itt sem adják ki a részelemek a teljes területet. De a saját földet kiegészíti 83 kh kisbérlet, ami egyrészt a gazdálkodás növekedést jelzi, másrészt mutathatja a többi családnak vagy a szegényedését, vagy a felnőtt férfi hiányát, s mindkét esetben az önálló gazdálkodásának a feladását. A fentebbi adaton túl (19 cseléd)

1945-ben gyökeres változás ment végbe. Megszűnt a nagybirtok, s az összeírt igények alapján június-július hónapban megtörtént a helyi uradalom 400 holdas területének felosztása. A földosztó bizottság elnöke Prácser László lett. Általában 8 kh. földet kapott egy-egy család, vagy ekkorára egészítették ki meglévő gazdaságaikat, figyelembe véve a családtagok számát. A nagyobb családok 12 kh .földhöz jutottak. A kiosztott földekről a hivatalos telekkönyvi végzéseket két évvel később, 1947 Péter-Pál napján nagy ünnepség keretében adták át. 1945-ben kisajátították a Weöres kúriát is, sokgyerekes családokat helyezve el benne, s egy részében egy kultúrtermet is kialakítottak. (Ld. a kúriáról szóló fejezetet.) A család ott lakó négy tagja a helybéli Patkó családnál volt kénytelen egy szobát bérelni, s ott lakva (soroljuk?) a továbbiakban erdei munkásként keresték kenyerüket.

   A közös állattartás nem volt annyira jellemző. Egy ideig a sertéseket legeltették közösen a patakparti ligetes erdőrészen, egy ezzel foglalkozó család közreműködésével. Itt kell megemlékezni a község utolsó helyben lakó állatorvosáról, dr. Hetyéssy Istvánról. 1950-től 1963-ig volt négy település körállatorvosa. Személyéről  a 8. sorszámú cikkben lehet bővebben olvasni.

   A régi és az új gazdák nagy szorgalommal művelték földjeiket. Az 1950-es években, a Rákosi-korszakban, a „padlás söprések” idején a parasztság kemény, gyászos napokat élt meg, még a család kenyerét biztosító gabonát is be kellett szolgáltatni. (Részletezhető.) Az 50-es évek végére némi javulás volt tapasztalható, de ezt a gazdák sokáig nem élvezhették, mert jött az 1960-as tsz-szervezés.

   A csak földművelésből és állattartásból élő családokban mindenütt volt valamilyen igavonó állat, legalább egy pár ló vagy tehén. (Illetve ha a ló erős és kitartó volt, mint Németh-ék Bogár-ja, akkor egy is elég volt belőle. Ha már zárójel, akkor jegyezzük meg, hogy ez a Bogár, ha néhány napig nem tudott elfáradni, akkor túltengett benne az energia és ezt „elszabadulás”-sal vezette le. Eltépte a kötőféket az istállóban, kirohant, végigvágtázott a közös udvaron, átugorva kerítést és udvaron játszó kislányt, s vagy az utca másik felén lévő konyhakertben állt meg, vagy visszavágtatva a szomszédos udvaron, a hátsó kertek alatt. És akkor és ott hagyta magát megfogni és hazavezetni. De egymaga vitte ki a mezőre a telerakott trágyásszekeret, vagy haza a répával megpúpozott kocsit.) Szántani, terményt szállítani nem lehetett volna másként. Azok a családok pedig, ahol nem volt, szívességből, rokoni alapon vagy valamilyen ellenszolgáltatás fejében kölcsönkérésre szorultak. Leginkább a talajelőkészítés és a gabonakévék vagy a megtermett kukorica hazaszállításakor. Lehetőség volt ugyan a szomszédos Lukácsházán létesített gépállomás traktorjait is idénybe venni, de a földek megműveléséhez ez nem volt túl gyakori. A pótkocsis országúti szállításon kívül a gépállomás eszközei az évről évre visszatérő cséplési munkákban voltak fontosak. Ez a téma azonban külön bekezdéseket igényel.

   Az aratással kell kezdeni. Talán 1960-ban is arattak még kézzel a faluban, a tsz első évében. Ha nem, akkor utoljára 1959 nyarán. Mivel a különböző dűlőkben lévő és különböző nagyságú parcellákon vagy táblákon (kinek mekkora volt) termelt gabonát nem lehetett egy helyen, szérűben csépelni, mindenki a saját kertéjében gyűjtötte össze. De előbb le kellett aratni. Ennek – mint bárhol máshol – kialakult rituáléja, szokásrendje volt. Mivel már kevesen emlékeznek ezekre az időkre, érdemes röviden felidézni.

   Már kora hajnalban a kaszák kalapálása ébresztette a falut. A gazda a speciális kalapálószéken ülve végigütögette a kasza élét, nagyon nagy szakértelemmel. Azután ráakasztotta a kaszanyélre a gereblyéhez vagy inkább favillához hasonlító „toldatot, adaptert”, speciális nevén a figlájszot. Ennek volt a rendeltetése, hogy szép egyenes rendben tartsa a lekaszált sort. A munka folyamán a kaszás (a férj, a férfi, a legény) mögött haladt sarlójával a marokszedő (a feleség, a nő, a leány), és szabályos, egyenletes méretű „markokat”’ szedett össze, ezt ráfektette arra a már odaterített szalmakötélre, amit előző este, reggel, vagy az étkezési szünetekben két kis marék gabonaszálból kötöttek össze a kalászos részüknél. A szalmaköteleket a gyerekeknek kellett az éppen megfelelő helyre odateríteni. („Gyere, teregesd a kötelet!”) A nap végén (vagy eső közeledtével) a kaszás gyorsan végigment a csomók mellett, s a kévekötőfával szoros kévékbe kötötte. A nők és gyerekek pedig kepékbe rakták. Ennek is szabott rendje volt, kettős kereszt alakban rakták egymásra a kévéket, részben azért, hogy még száradhasson, részben a későbbi „behordás” megkönnyítésére. Legtöbbször egy kepe megegyezett egy „kereszt”-tel, azaz 16 kévével. A keresztek száma már némileg jelezte a várható termést.

   Második szakasz volt a behordás. Lovas és tehenes szekerekkel, „hossziszekerekkel” hordták be a portákra, a telkek hátsó részébe a kévébe kötött gabonát. A hossziszekér egyébként a hagyományos parasztszekér, csak átalakítva. Kicserélik a rövid és zárt oldaldeszkát léces és sokkal hosszabb fajtára, a szekér hosszát is megnövelik egy másik középrúddal, szélesítő vendégoldalt és nyomórudat, rudazókötelet tesznek fel, hogy egyszerre minél több kéve (vagy széna) férjen fel, hiszen a rakomány tömege nem annyira nagy, inkább a térfogata. S ezzel a magasra rakott szekérrel a portákra behajtva a kévékből szép szabályos asztagokat építettek. (Ld. Ady versét: A grófi szérűn.) Az asztag egy ház alakú kazal a gabonakévékből, hiszen a cséplés akár két hónapig is eltarthat, s mire a gazda sorra kerül, addig esők is lehetnek. Ezért szabályos teteje van, hogy a víz ne csurogjon bele, hanem inkább lefusson róla. Amelyik gazdának több gabonája volt, az két vagy három asztagot is emelt a kertjében. A kettőt egymástól olyan távolságban, hogy éppen odaférjen közéjük a cséplőgép. S talán arra is volt példa, hogy akinek kevesebb terménye volt, az a szomszédban csépeltetett. Ekkor vagy oda építette a saját asztagocskáját, vagy szekérről csépeltek neki. Ez akkor is előfordult, ha a termés kicsivel lett több, mint egy-két asztagnyi.

   A harmadik szakasz maga a cséplés. Ehhez szükség volt a lukácsházi gépállomás gépparkjára és traktorosára. Nemescsón szinte mindig a két Szilvágyi-testvér, László és/vagy János volt a gépész. Általában falunként egy stáb kezdte meg a munkát, s azután a haladás ütemében vagy jött egy másik csapat, vagy az itteni végzett hamarabb és ment át egy másik faluba. Nem is a munka volt a kiszámíthatatlan, hiszen az asztagok alapján az becsülhető volt, hanem az átszerelés, a portáról portára történő átköltözés. Ez a gyerekeknek mindig nagy esemény volt, bár a felnőttek hessegették őket a gépek közeléből. De hogy hogyan tudnak beállni a különböző szélességű telkekre, s főleg a kapuszines házakba, az mindig érdekes folyamat volt. A három elemű gépezetet tehát házról házra járva működtették. A gázolajjal működő Hoffher-traktor, a széles gépszíjjal meghajtott cséplőgép, s az utána kötött elevátor, ami a szalmát hordta fel a kazalra. Az aratás után a kertekben összerakott asztagok közé odaállt a cséplőgép. A kévéket a gép tetején álló etetőhöz dobták, aki lehajolva felemelte, megvárta, amíg a kévevágó asszony nagy éles késsel elvágja a szalmakötelet, s ezután az etető fokozatosan-lassan a dobba eresztette a szétlazított kévét. Érteni kellett a dolgot, se túl gyorsan, se túl lassan nem lehetett csinálni. A túl gyors etetést nem bírta vagy a cséplőgép vagy az azt nagy transzmisszós szíjjal meghajtó Hoffher traktor, s a gép leállt, időveszteséget okozott. A túl lassú etetés pedig felpörgette a gépet, üresjárat lett. (Legalább egy hónapig hallatszott a faluban hol itt, hol ott a jellegzetes ritmikus géphang, ami a kévék elnyelésekor mélyebbé vált. A cséplés, s főleg az átállás, a gépezet szétszedése és másik portára vonulása a gyerekeknek nagy, meg nem unható látványosság volt.) A gépállomást, a gépészt és az etetőt az elcsépelt mennyiség alapján fizették a gazdák.

   Ide tartozik megemlíteni, hogy a faluban az ötvenes évekig három értelmiségi család lakott. Az evangélikus pap, Baráth Pál és felesége, mellette a tanító Éder Zoltánné, Németh Ilona, azaz Lili, és a tanácsháza épületében az állatorvos,  dr. Hetyéssy István. Jelenléte fontos volt, s nemcsak a beteg állatok gyógyításában, hanem a hízlalásra szánt marhák, főleg a bikák ivartalanításában.

 

A termelőszövetkezet

   A szervezés, vagyis az agitálás (korabeli bevett kifejezés) munkájában a kőszegi öntudatos és erre a feladatra felkért, sőt valószínűleg fel is készített párttagok, üzemi vagy intézményi pártvezetőségi tagok vettek részt. 1960 januárjának elején, a karácsonyi és újévi ünnepek elmúltával szállták meg a falut a teherautón érkező aktivisták, és házról házra járva ecsetelték az általuk valószínűleg nagy jól ismert közös gazdálkodás előnyeit és az egyéni földművelés nehézségeit. A krónikaíró családjának néhány holdjáért is egy egész délután ült és beszélt egy idősebb férfi, aki talán az átlagnál műveltebb és disztingváltabb volt. Pár nap elteltével pedig, már a belépési nyilatkozatot hozva és annak az aláírását kieszközölve, - talán hogy az esemény súlyát, jelentőségét, „nyomósságát” ezzel is jelezzék – egyszerre négyen érkeztek az előző évben elkészült faluvégi házba. Közben persze, ahogy ez másutt is történt, egymásra is figyeltek a családok, szájról szájra szálltak a hírek, főleg a nagyobb területen és sikeresen gazdálkodókra figyeltek a többiek. Pl. az aranykalászos gazda-minősítéssel rendelkezőkre. Kemény módszerekkel kényszerítették ki a belépést. Talán másfél hónapig tartott a szervezés, s február végére kikerülhettek a falu végén lévő településnév-táblák alá a győzedelmes kiegészítések: „Szocialista község”. Két család maradt talán csak egyéni gazdálkodó, Id. Avar Kálmán és Perger Sándor.

   A megalakuló termelőszövetkezet Péterfy Sándor nevét vette fel, elnöke Polnis Árpád lett, aki addig a kőszegi Mezőgazdasági Technikum tanára volt. A belépett tagok két brigádba kerültek. Az állattenyésztők (kezdetben csak a közös istállóba bevitt szarvasmarha, később csirke és még mi?) és a növénytermesztők. A korábbi lótulajdonosok sajátos közbülső helyen voltak az elején. Amíg a gépesítés odáig nem fejlődött, addig a mezőgazdasági munkákban, takarmányszállításban dolgoztak, vagyis a növénytermesztőkkel, ugyanakkor otthon tartották a lovaikat, reggel otthonról indultak, este haza értek. Ezért még szinte a sajátjukként gondozták kedves lovaikat. Még most is különös és megható felidézni például azt, hogy amikor már közös istállóba kerültek a lovak, a volt tulajdonos gazdájuk otthonról az ostorral indult reggelente. Az volt a „szöveg”, hogy a közösben elveszne, ellopnák. De azt gondolom, mélyebb oka is volt. Valamilyen jelkép-szerűség. Ha már nem a lovakkal, akkor azért valamivel mégis, ne üres kézzel induljon otthonról a „kocsis”.

   A Weöres kúria parkja mellett, a kastélylexikonban is említett volt majorsági udvar lett a tsz központja. Egy ideig az irodák is itt, az istállók szomszédságában, a jelenlegi vegyesbolt folyatását jelentő épületrészben volt. Korábban az épületek egy része üresen állt, más részét a kőszegi állami gazdaság, a Mezőgazdasági Technikum tangazdasága használta. Még birkanyáj is volt itt, s egy ideig az Alföldről ideérkező Rigó család gondozta. Furcsa volt az ittenieknek az alföldi tájszólásuk. S korábban tán a lukácsházi gépállomás is használta a majort a gépek ideiglenes itt-tartására. A tsz fokozatosan vette használatba a nagy udvart négy oldalról övező épületeket. Több istálló, gépszínek, magtárak voltak-vannak itt, s menet közben újabbakat is építettek. A gépesítés is lassan megindult, idősödő tagok mentek el traktoros-tanfolyamokra, s utána a saját kárukon-kínjukon kellett belejönniük a működtetésükbe.

   A kezdeti nehézségek közepette a jövedelem elég gyengén alakult. Konkrét adatokkal kell alátámasztani az első évek gazdálkodásának folyamatát, de nem kerülhetjük el a körülmények, a megváltozott körülmények felvázolását, szavakban történő bemutatását.

   Az első néhány évet több szempontból is átmeneti évnek lehet tekinteni. Például azért, mert kezdetben, nem sejtve az év végi zárszámadás várható mérlegét, év közben a tagok semmilyen közbülső bérezésben, részesedésben nem részesültek. A napi munkának az értékét is csak viszonylagosan tudták megítélni. A munkaegység kezdeti arányai szerint, ami azt jelentette, hogy 1.1,5 munkaegység volt egy napi munka ellenértéke ( szélső esetben ehhez +- 20 % járult), de hogy az forintban mennyit ér, csak az év végén derült ki. Ezért aztán a családok nagyon rá is voltak szorulva a meghagyott egy holdnyi háztájira. Hiszen aki nem maga művelte az egészet, az egy részét közös területként bevettette pl. árpával, s a nyár végén – a termelési költségek levonása után – a földterületével arányos terményt kapott. A háztájiban a tagok megtarthattak két tehenet is, s a tej, valamint a szaporulat is év közbeni bevételt jelentett. Ugyanígy a családi szükségletek feletti tojás, csirke vagy malac eladása.

   Az átmenetiség jele volt az is, hogy egy ideig nem vitették be a közös istállóba a lovakat, hanem „otthon” maradhattak, s a gazdájuk a közös takarmányból természetesen bőkezűen lökött le néhány vellával, a házuk előtt. Továbbá hosszú éveken át élt a részesművelésű kapásnövény-termesztés. Az egy táblába vetett növény (kukorica, cukorrépa, burgonya, gyakran takarmányrépa és néhányszor mák sárgarépával társítva) művelését minden tagtól elvárták, s annyi részre mérték ki, ahány család vállalta. A sorrendet húzással állapították meg, tehát minden évben más és más lett az alkalmi részparcella-szomszéd. (A továbbiakat főleg a fiatalabb olvasók kedvéért érdemes részletezni.) Innentől kezdve, az első kapavágástól az utolsó munkafázisig viszonylag szabad keretek között dolgozhatott a család. Ez azt jelentette, hogy főleg az asszonyok és a nagyobb gyerekek dolga volt. Persze a növény életfolyamatai is meghatározták a munkák ütemezését (egyelés, kapálás, sarabolás) de a többi család is. Nagy szégyen volt, vagy lett volna, ha valaki későn végzi el a szükséges munkát, vagy a saját része gazosabb marad, mind a szomszédoké. S ha többen voltak egyszerre kint a parcellában, még valamilyen alkalmi társasági élet is kialakulhatott a pihenő percekben. A részesművelésért természetben fizettek, a termés harmada vagy negyede volt a bér. A többi a rezsi illetve a tsz részét képezte. Különleges esetet jelentett a cukorrépa. A sárvári cukorgyár közelsége és a jobb „megtérülés” is indokolta a termesztését. Itt a munkafolyamat végét egyrészt a „csírázás” azaz a répafej levágása jelentette, kb. egy akkori ötforintosnak megfelelő felülettel, másrészt a répa kiszállítását a lukácsházi depóhoz vagy a vagonokba. Itt kb. egy őszi hónapon át folyt az átvétel. Pontos mérés, a földes vagy gyökeres állapot miatti százalékos levonás után tudta meg a tag, hogy mennyi cukorrépát termelt, és majd egy-két hónap elteltével mennyi cukrot fog kapni érte. Ezért gyakran előfordult, hogy a népesebb családok két résznyi kapálót is vállaltak, s így 100-150 kg cukrot is kaptak érte. Az egyik krónikás 1967 őszén részese lehetett idénymunkás irnokként az átvételi folyamatnak.

 

   Az objektív körülmények mellett volt az átmenetiségnek szubjektív oldala is. Talán ezt is lehetne objektívnek nevezni, hiszen a tudatviszonyokról van szó. A köztulajdon és a magántulajdon közötti, évekig tartó distinkcióról, különbségtételről. Az időnkénti kisebb csenésekről, a munka végzésének különbségéről a közös és a háztáji parcellákon. Persze a nem önkéntes társulásnak ez velejárója is volt, továbbá a gondolkodásmód változásához hosszabb időre van szükség, mint a külső körülmények megváltoztatásához. Az ügyeskedés időlegesen megoldotta, áthidalta azokat a nehézségeket, amik a termelési és működési útkeresés közben felmerültek.

   Azt is érdemes lenne vizsgálni, hogy az évek folyamán hogyan változott a munkaegység értéke, az egész évben munkát kapó állattenyésző dolgozók jövedelme, akár a környező községekhez is hasonlítva. És nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a munkavégzésben és elszámolásban rugalmas volt a rendszer, mert a nem-tag családtagok, házastársak, gyerekek is bedolgozhattak, s a tag-családtag teljesítményeként könyvelték el. Pl. egy középiskolás fiú nyári munkáját a gabonaszállítás idején a pótkocsiról lelapátolást vagy a magtárban a szellőztető forgatást. Vagy pl. a vetőmag-értékesítés kedvéért vetett és lekaszált lucerna vagy vöröshere forgatását. (Egy ilyen munkán érte a krónikást egy kisebb meglepetés. A   helyi vadásznak a brigádban dolgozó anyósát elkísérte ugyanis a vadász vizslája. S a tízórai-szünetben ez a kutya egyszer csak leült a krónikással szemben, s pacsira nyújtott a jobb első lábát. A krónikásnak előbb tátva maradt a szája, majd rájött. Rájött, hogy éppen szalonnát eszik, s a kutya ezzel a gesztussal szeretné megszerezni a szalonnabőrt. Megkapta. Megfogalmazható tehát egy ide nem tartozó kérdés: gondolkodnak-e az állatok.)

   1961-ben a nemescsói Péterfy és a pusztacsói Hunyadi Termelőszövetkezet egyesülésével jött létre az Egyetértés M.G.TSz., elnöke már helybéli volt, Gerencsér István. 1468 kh-on gazdálkodtak, 150 taggal, főagronómus Szgeti Kálmán (1963-ig), majd Nagy László (1967-ig).

   1967-ben a termelőszövetkezethez csatlakozott Kőszegpaty és Kőszegfalva. Az így kialakult Jurisich M.T.Sz. 3111 kh-on 241 dolgozó taggal gazdálkodott, elnöke: Nagy László, főagronómus Kapornoki Tibor (1969-ig), majd Jagodits István. Elnök 1972-től Talasz Gábor.

   1993-ban a termelőszövetkezet részvénytársasággá alakult, elnök-igazgató továbbra is Talasz Gábor, a főagronómus továbbra is Jagodics István.

  

   A községben jelenleg néhány család fogalakozik önállóan mezőgazdasággal, akik 5-70 ha közötti területeket művelnek.

 

43   Ipar, iparosok

Egyelőre egy hevenyészett névsor, az utolsó évtized, az ötvenes évek állapotáról.

Kovács – Prácser László. Műhelye a háza melletti telken, vagy talán a telken belül volt. Abban az időben a patkolások mellett valószínűleg a bognár munkájának a kiegészítéseként a szekerek fémes részeit készítette vagy javította. Gyakran vittek hozzá olyan kapákat, amiknek a gömbölyű lyukját kellett szögletesítenie, hogy a nyelet mozgásmentesen lehessen beleilleszteni. Valószínűleg valamennyi földet is művelt, hiszen a kovácsmunkából a család nem tudott volna megélni.

-         Boros Pál, Hidegh János és Tóth   … (a Nemescsói Körjegyzőség 1908 c. kiadványban)

Bognár – Horváth Károly. Talán ugyanez mondható el róla is. Műhelye szintén a telkén volt található, a falu központi helyén, a templom melletti saroktelken. Szekér- illetve talicskakészítés, javítás, esetleg komolyabb szerszámnyelek. A műhely helyén állt feltehetően az 1700-as években az evangélikus alumneum.

-         Schrott Gyula (A Nemescsói Körjegyzőség 1908-ban. )

Asztalos – Prácser Sándor. Ahogy a két fentebbi mestert, úgy őt is leggyakrabban a foglalkozásával nevezték meg.

-         Neumeister János (A Nemescsói Körjegyzőség… 1908.)

 

Lakatos – Oláh Ferenc. A falu elején, egy kis ház végében volt a műhelye. A villamosításig kerítéskészítés, lyukas edények foltozása (szegeccsel vagy rézforrasztással) volt a fő tevékenysége. Később ívhegesztője lett, de a hálózat gyenge kapacitása miatt azon a fázison a hegesztés közben pislogtak az égők és recsegtek a rádiók. Gyakran vett fel tanulót. Oláh Ferencnek nem kellett belépnie a tsz-be, így önálló tevékenységét tovább folytatta, szemben az előző három iparossal, akik tagok lettek.

Cipész (suszter) – Szabó József és Kiss Lajos. Hogy hogyan tudott megélni egyszerre mindkettő, az örök rejtély marad. Megint számolni kell, legalábbis Kiss Lajos esetében, a kiegészítő gazdálkodással. S hozzátartozik még a korhoz, hogy akár a bőrcsizmák, akár a bakancsok, de még a félcipők is több évet, akár évtizedeket is szolgáltak megfelelő gondozás mellett. Leginkább a talpuk kopott, s ez adott rendszeres javító munkát a mestereknek. A közlekedési nehézségek nem tették lehetővé a rendszeres városba járást, így az akár azonnal, vagy az egy-két nap alatt elkészülő javítás nagy előnyt jelentett.

• Schlögl Imre (A Nemescsói Körjegyzőség…1908)

-         Domján és Polák (Bakónál)

Kőműves – Polák István. Persze csak 1957-től, addig a szomszéd falu. Kőszegfalva kőművesmesterének az alkalmazottja volt. Őt sem érintette a tsz-szervezés, legfeljebb annyiban, hogy amikor már jobban ment a gazdaságnak, akkor több munkát kapott a faluban akár új ház építésére, akár javításra, bővítésre. A falu másik kőművese, Komjáthy Gyula a 60-as években az alkalmazottja lett, s így nagyobb vonzáskörben tudtak munkát vállalni, motorkerékpárral közlekedve. Külön specialitása volt a szürke cáki kőből faragott és rakott lábazat, ilyennek a készítésére még a hagyományosan építőmunkásokból (kőművesekből, ácsokból) álló szomszédos sváb településre, Kőszegfalvára is elhívták.

 

Pék – nem volt. De ha már felvetődött, annyit érdemes megjegyezni, hogy az ötvenes évek végéig még dívott a házi sütés. Megvolt a kemence a legtöbb házban, a dagasztóteknő is és a kenyérsütéshez szükséges tudás is, generációkon át öröklődve. Valahogy abban az időben majdnem szégyennek számított a boltban venni a kenyeret. Ahova hetente kétszer érkezett friss áru, s olyankor – már később – az asszonyok és a gyerekek figyelték is a kenyeres autó érkezését. Ez valójában a tsz megalakulásával is összefüggött, hiszen addig tudtak rozsot termelni. A 4-5 kenyérnek általában két hétig kellett kitartani, persze egyre szárazabb és keményebb állapotba kerülve. Ezért jelentett újdonságot és vonzóerőt főleg a gyerekeknek a bolti fehér vagy félbarna kenyér, a frissessége miatt.

 

Boltos - Senye (A Nemescsói Körjegyzőség… 1908)

Vendéglős – Zeberer Géza (A Nemescsói Körjegyzőség .. 1908)

-         Patkó Lajos

 

   A múlt század végén a községben többször is működött valamilyen kis üzem. A telephelye azonos volt, a községházával szembeni, megüresedett porta.

   1980-ban itt folytatta a működését az a könyvkötő üzem, ami korábban a kőszegpatyi kastély épületében volt. Erről megjelent egy híradás is az akkori Vas Népében, amit nemrég újraközlés formájában elevenített fel Kelemen Attila. (342. tétel) Az interneten is elérhető írásból kiderül, hogy az üzemben mesekönyveket kötöttek a helybéli és a környező községekből ide járó lányok-asszonyok. Tizenöten dolgoztak itt, s évi 360 000 könyv formálódott késszé a kezük alatt. Az üzem a Vas Megyei Vegyesipari Vállalat részlege volt. Hogy meddig működött? Hamarosan kiderül.

   Később faipari cég vette bérbe az épületet, s ???-t gyártottak.

 

44   A közművesítés állomásai  441  A villamosításról      A faluban 1958-ban avatták az éppen addigra elkészült utcai villamosvezetékeket, azaz ekkortól számíthatjuk a falu villamosítását. Nevezetes dolog volt ez már csak azért is, hiszen az előtte lezajlott „sajnálatos események” után egyfajta konszolidációnak is az eszköze lehetett.      Felvetődik a kérdés, hogy miért olyan későn, viszonylag későn. Erre talán a település fekvése ad magyarázatot. Kőszegfalva és Lukácsháza a két város közötti útvonalon fekszik, Kőszegpaty pedig Meszlen és Szombathely másik irányú közelsége miatt lehetett kedvezőbb helyzetben. Nemescsó tehát mindegyik irányból holt terület volt, a szomszédos Pusztacsóval együtt.      Hogyan lehetett nélkülözni viszonylag olyan hosszú ideig a civilizációnak ezt az áldását? Például a petróleumvilágítással, s az ezzel összekapcsolódó korábbi „lámpaoltással” a családok életében. Az akkor még kétműszakos oktatásban is szükség volt az esti lámpagyújtásra, s azokban az órákban már nem az írás-olvasás volt a fő tevékenység a négy osztályt együtt tartó osztatlan oktatásban. A mezőgazdaság is kénytelen volt nélkülözni a gépeket, de sok háznál használták még a répavágó, szecskavágó meghajtására a lóval működtetett „járgány”-t. (Ennek sajátosságaival egy másik fejezetben is lehet találkozni.) S volt a faluban három telepes, azaz akkumulátorról működő rádió is. Hogy az akkumulátorok töltését hogyan oldották meg, azt ki kellene kutatni. A templomban pedig a „céhmester” feladata volt a gyertyák, lámpák meggyújtása és eloltása.     A tervezés és a munkálatok előkészülete már 1956 őszéig megtörtént. Annyira, hogy az ősszel megásták a villanyoszlopok utcai gödreit, s ahol szükséges volt (a 2-3 házat is tartalmazó udvarokban), ott a beágazó vezetékek számára is. Így érte a falut 56 eseménysora, ami egy külön fejezet része lehet. A következő tavaszon folytatódott a munka, az oszlopok helyére állításával és a vezetékezéssel. Majd az ünnepi avatás.    Ezzel azonban nem lett egycsapásra minden házban villamos áram. Hiszen a telken, házon belüli munkák a lakók, a tulajdonosok igyekezetén, anyagi lehetőségén és a szakemberek kapacitásán múlt. Ezért aztán azt is érdemes lenne végigtekinteni, hogyan és mennyire húzódott el ez a folyamat.

Ekkor  jelent meg a nevezetes alkalomra, 1958 májusában, a faluból elszármazott költőnek, Bakó Józsefnek egy alkalmi verse a Szabad Föld c. hetilapban. A címe: Fény a faluban.

 

 

 

 

Villany gyulladt a falumban!

Eddig feküdt, mint a tetszhalott,

most fölült, szemét dörzsölgeti,

fénnyel kelti a holnapot.

 

A földön, melyen unott béresként

járt, most megszorgalmasulva szánt.

Bármerre nézek, mindenütt új

dolgosok frissítik a vén határt.

 

A bénult, csonka faluvégen

kutakat ásnak, házak nőnek.

Ami eddig a lomhaságé volt,

átadják az igyekvőknek.

 

A reménytelen parlag helyén

vidám gyümölcsfák kamaszodnak:

vitáznak, melyikük ád többet,

melyikük majd zamatosabbat.

 

Termőbb a csók, az anyaméhek is

versenyeznek. Kurtul a sötét,

s a betűk nyomán minden bátorul,

hogy széthányja gátját, börtönét.

 

A grófék hatalmát szerteszórták,

mint érett trágyát a földre.

Az aratási áldomásra már

a kastélyparkban sereglenek össze.

 

Színpadon táncol, énkel a nép …

Kérges tenyerek tapsa csattan.

Minden tapsból hit, s erő árad

a villanyos, új virradatban.

 

 

 45 Kulturális-szellemi élet

A szellemi élet virágkorának az 1960-1970-es évek tekinthetők. Ebben a két évtizedben történtek a legjelentősebb változások, események. Az 1961-ben elkezdett felújítás után 1964. május 1-jén avatták a Weöres-kúriából kialakított művelődési házat, amely később a községi könyvtár is átköltözött korábbi helyéről, az általános iskolából. A tiszteletdíjas igazgató Avar Kálmán tanító lett. A tárgyi és anyagi feltételek (megújult, száz fő  fölötti  nagyterem rendszeres mozielőadással, gyakori színházi előadásokkal – helyi és környékbeli amatőr színtársulatokkal – bálokkal, gyűlésekkel, a két klubelyiség a szabad társalgással, játékokkal, kisebb létszámú ismeretterjesztő előadásokkal és a másik helyiség tv-készüléke, a szabadpolcos könyvtár és a külön olvasóhelyiség a kézikönyvekkel s néhány újsággal) felkeltették és megnövelték a közös programok, a közös időtöltés igényét és értékét. Ezt fokozták azok a vizsgálatok, felmérések is, amelyek a 60-as évek második felében készültek. Részben a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár jóvoltából, részben a Tanítóképző Intézet népművelő-könyvtáros szakos diákjai által ezeknek a felméréseknek írásos eredménye is született, írott nyoma maradt. (Ld.:   51.,178.,179.,252.) Kuntár Lajos, a megyei könyvtár módszertani osztályának vezetője két cikket írt a Vasi Szemlében. Az első 1967-ben jelent meg, „A nemescsói művelődési otthon igénybevételének néhány kérdése” címmel, a második 1970-ben, „Könyv és könyvtár Nemescsó községben” címmel. (178., 179. tétel.) A két főiskolai hallgató pedig diplomamunkája keretében összegezte tapasztalatait 1967-ben. (Bojsza Emília: Az életmód, az életstílus és a művelődés egyes összefüggései Nemescsón, és Posch Ágnes: A nemescsói fiatalok érdeklődésének a felmérése címmel írta meg dolgozatát.  - 51. és 252. tétel.)

  

A falu két híres szülöttéről, Péterfy Sándorról és Bakó Józsefről  Kiss Sándor által írottakat (156. 53-56.p.)a következő személyek, források és szövegek  egészíthetik ki:

Asbóth János (11.,154.,180.,261.,291.)

 

451   Bakó József (5.,10.,22.,39-44.,48.,50.,66.,71.,72.,76.,89.,91.,92.,95.,96.,99.,113-116.,121.,129.,149.,165.,166.,176.,177.,186.,187.,188.,196.,206.,235.,237.,247.,253-259.,265-270.,276.,277.,280.,281.,286.,287.,292.,294.,330.  tételek , továbbá   a kislexikon címszava.)

 

   Kiss Sándor tömör életrajzi összefoglalója nem említi külön Bakó egyetlen művét sem. Az író-költő köteteinek listája egy bővebb életrajzi összefoglalóval együtt a kislexikon-rovatban megtalálható, s ugyanott egy bővebb jegyzék a róla megjelent írásokból. A község szempontjából legjelentősebb munkáját, az önéletrajzi ihletésű Feljebb a kaptafánál c. regényt mindenképpen külön meg kell említeni, sőt bővebb tartalmi ismertetést illik róla adni. Ez nem helyettesítheti azonban a könyv elolvasását, hiszen a terjedelmes mű első fele a faluban játszódik, ráadásul a költő halála után két évvel, 1964-ben jelent meg.

    Bakó József 1960-ban több hetet töltött a faluban, (Kiss említi is ezt a tartózkodást, a célját azonban nem nevezi meg), anyagot és emlékeket gyűjtött a regényéhez. A hirtelen támadt kór nem engedte meg, hogy a megjelenést megérje, sőt, két év is eltelt halála után a kiadásig. Azt se tudhatjuk, hogy lett volna-e folytatása.

      A regény az első eszméléstől vagyis a 20. század elejétől 1927-ig mutatja be Bakó életét. Ekkor iratkozott be a soproni tanítóképzőbe. Addigi életének főbb helyszínei: a szülőfalu, majd Kőszeg, előbb a kórházi kezelések ideje, majd a cipésztanoncság fő helyszíne, azután Szombathely, a letartóztatásának hónapjaiban, majd Budapest mint előbb a gyógykezelés, majd a középiskola munka melletti elvégzésének helyszíne, újra a szülőfalu, és kétszer Sopron is, előbb a cipészsegéd mozgalmi tapasztalatainak műhelyeként, majd az utolsó lapokon a tanítőképzébe kerülés helyeként.

   Talán ma már nem érint akkor érzékenységet a könyvről való elmélkedés, mint amekkora hullámokat vert a faluban a megjelenése. Hiszen akkor csak félszázad telt el a történet ideje óta, s azóta még ugyanannyi. Ezért is jelenthet a mai olvasóknak még többet. Nincs már ugyanis senki élő személy az akkori történet szereplői közül, míg 1964-ben sokan voltak. Tehát ma is csak az idősebbeknek lehetnek homályos benyomásaik az 1964-es fogadtatásról. Ezért a regény valós szereplői és eseményei már teljes egészükben a falutörténet, a történelem részévé váltak.

A regényről:

    A terjedelmében is tekintélyes kötet (a 406. oldallal fejeződik be) nemcsak Bakó, hanem egyúttal Nemescsó életét is tükrözi, abban a negyedszázadban, 1900-1927 között. A fél évszázaddal később visszatekintő főhős írói bravúrja, hogy hitelesen tudta megmutatni azt a hosszú utat, amit a világra eszmélő kisgyerektől az első kötetének megjelenésére váró és a tanítóképzős tanulmányai előtt álló 31 éves felnőttig bejárt. Szemléletmódja, fogalmazásmódja (a narráció) is fejlődést mutat, egyre tudatosabban, öntudatosabban tekintett a világra, s a felnőttkor végén járó elbeszélő csak ritkán veszi át a szerepet a regénybeli énjétől.

   Járjuk be mi is most, - képzeletben és tömörítve -, ezt az utat, kövessük végig az önéletrajzi regény eseményeit.

   A könyv a falu rövid bemutatásával kezdődik, majd máris a szülők 1883-as házasságáról van szó. Az apa Nagygeresdről érkezik a Weöres uradalomba cselédnek. Az alkalmazás feltétele a nősülés. Bakó József (ő is József) ekkor már 31 éves, s a menyasszony, majd rövidesen feleség Kiss Erzsébet 23 éves, s ugyancsak napszámos, házi mindenes. Egy nagy cselédházba költözve, szegényen élnek. A folytatásból nem derül ki. hogy miért telt el tizenegy év a gyermek megszületéséig, 1896-ig. Ennek az időnek talán lesz valami jelentősége, amikor a könyv végére érünk. Aztán egy megfázásból nem tud felgyógyulni az apa, s a kétéves gyereket a 38 éves özvegy anyának kell tovább nevelni.

   Ezután sorra megjelennek a gyerekkori emlékek. Az a ház, ahova egy rokon befogadta őket, az első affér a földesúrral a major kútjánál, az első benyomások a paplakról és az iskoláról, ahol anyja takarított, majd a templomról, a karácsonyok megpróbáltatásai, s az iskolás kor előtti szabad gyerekvilág tavaszi emlékei. S eközben eredeti nevükön nevezi meg a falu lakóit. Ez a regény további részében is következetesen érvényesül.

   A gyermek éppen első osztályos, amikor az édesanyát rábeszélik egy kéthónapos bábaképző tanfolyamra Győrben. A tanév végi vizsgán pedig az uraságtól mint az év legszegényebb és legszorgalmasabb diákja, három forint ösztöndíjat kap, ami akkor egyhavi napszámnak felet meg. A tovább sorakozó „életképek”-ből kiemelésre érdemes a fél falut elpusztító nagy tűzvész valamikor az első évtized közepén. Majd a tízéves gyermek taníttatásának a lehetősége. Tizenkét éves, amikor korcsolyázás közben elesik, s napok múltán jelentkezik csak a következménye: csípőizületi gyulladás. A szegénység és a kőszegi orvosok rossz kezelése (egy hónap gipszben) csak növelte a bajt. Előbb egy javasasszony, majd Pest következett. József nagybátyjánál lakott, s a Rókus-kórházban kezelték. A tizennégy hónapnyi „gyógyítási folyamat” eredménye: rövidebb bal láb, járógép. Ezért aztán – s a gyógyíttatás költségei miatt is - a továbbtanulás lehetősége ezután fel se merült. Jóska gyerek suszterinas lett Domján cipésznél. De a mesternél senki se bírta sokáig. Kőszeg következett, előbb Kálmán, majd Varga mesternél tanult. Közben a csípősebe újra és újra elgennyesedett. A világháború kitörése előtti napokban, 1914 június 28-án volt a fölszabadulásának napja. Tizennyolc évesen lett cipészsegéd.

   A háború kitörése feloszlatta a kőszegi műhelyt, Bakó előbb Nemescsóban, majd Sopronban próbálkozott munkát találni. Itt találkozott a szakegylettel, a szakszervezeti mozgalommal és a szocialista tanokkal. Majd Pesten, a betegsegélyző pénztár cipészüzemében dolgozott, de több napon volt sztrájk, mint munka. Tüntetéseken, felvonulásokon vett részt. 1919 nyarán, egyik hazautazásakor az édesanyja helyett ő ment el az egyházi gyűlésre, ahol az új adóról tárgyaltak. Ezen az uraság (Weöres István), négyszáz hold tulajdonosa is részt vett, aki már harminc éve volt az egyház felügyelője. Több bátor férfi is azt követelte, hogy az egyházi adót a földtulajdonok nagysága alapján szabják ki. Weöres feldúltan hagyta el a gyűlést. A nyár végén elfogták Bakót, s a csói kommunisták irányításával, izgatással vádolva vizsgálatnak vetették alá. 216 nap fogva tartás után ítélet nélkül engedték szabadon. Csornán dolgozott, majd megint Pesten, közben megpróbált nyugatra szökni, sikertelenül. Aztán újra Nemescsó. Itt kezdett verseket írni, ahogyan az már legendássá vált, az adókönyve hátsó felébe jegyezte be ezeket. Egy kőszegi tanár javaslatára került kapcsolatba a szombathelyi dr. Várady Imrével, akinek később a legnagyobb szerepe volt az életében. Az ő hatására ment újra Pestre dolgozni, egy kórházba, hogy mellette elvégezhesse a polgári iskolát, majd beiratkozott munka mellett a gimnáziumba is. Eközben már egy internátusban nevelő. S így érkezik el 1927 februárja, amikor Várady egy költői bemutatkozó estet szervezett neki a szombathelyi Kultúrpalotába. Nagy a siker, s még az első verseskötete megjelentetéséhez is gyűjtenek pénzt, felajánlást a jelenlévők. Bakó pedig érettségi vizsgát tesz, s fordított korengedéllyel, 31 évesen beiratkozik a soproni tanítóképzőbe.

   Az önéletrajzi regény azonban nem ezzel a happy end-del fejeződik be. Az utolsó lapjain feltűnik egy feltételezés, gyanú – vagy ennél is több -, egy pletyka, rágalom? Az író a soproni tanítóképzőbe való beiratkozása előtt felkeresi Nagygeresden  hetvenéves nagybátyját, az akkor élő Bakók legöregebbikét, hogy megossza vele azt a pletykát, amit nem sokkal korábban hallott. Az egykori szombathelyi rabtárs menye – aki Péterffy Sándor vér szerinti leszármazottja – elmondta Bakónak, hogy a faluban az uraság gyerekének tartják, de csak azóta beszélnek erről, amióta a versei megjelentek. Mert hogy az anyja urasági cseléd is volt. Bakó azt veti ellene, hogy az anyja húsz évvel volt idősebb az uraságnál. Erről azonban meg kell jegyeznünk, hogy az író tévedése. Hiszen éppen fordítva van: az uraság volt húsz évvel idősebb, vagy ha a leginkább a fővárosban tartózkodó idősebb fiúra gondolnánk, ő pedig tíz évvel fiatalabb. Mindenesetre Bakó nem hallgatta el ezt a korabeli feltételezést, ami még napjainkban is fel-feltűnik a közbeszédben. Nem az esetleges igazságtartalmáról érdemes elgondolkodni, hanem a motivációjáról. Arról, hogy miért nem volt senki jelen a faluból azon az első szombathelyi esten – még az anya sem – s miért fogadta az öröm helyett a csendes semmibevétel az első sikereket.

   Ez a rövid áttekintés nem adhatott igazi képet a műről. Hiszen eseményekben gazdag, fordulatos, sok párbeszédet tartalmazó, életteli és ma is élvezetes olvasmány. Az akkoriban divatos, illetve elvárt szocialista realista síluseszménynek is megfelelt, ám elmúlva annak a divatja, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyszerűen realista. Ezt a mai idősebb korosztályokhoz tartozó olvasók érezhetik is, hiszen az ő emlékeik is hitelesítik azt a faluképet, amit a szüleik és nagyszüleik elbeszélése nyomán megőriztek. S amit – többek között - ebből a regényből ismerhetnek meg a nálunk fiatalabbak. A konkrét életszakasz küzdelmeinek és sikereinek megismerése azonban általánosabb érvényű tanulságokat is hordoz. Ezeket a következő közhelyszerű megállapításokkal lehet megfogalmazni: a sok munka meghozza gyümölcsét, a tehetség ha törekvéssel párosul, akkor eredményre vezet, a szerényebb körülmények se akadályozhatják meg a tanulást, s végül: a sorsunkat nem elszenvedni kell, hanem formálni.

 

Bánó Ádám (30-36.,153.,228.)

Péterfy Sándor (7.,17.,18.,29.,38.,46-47.,65.,70.,73.,102.,144.,145.,163.,172.,173.,190.,220.,248-251.,262-264.,290.,293.,301.,304.,329.)

Bővebben a kislexikon rovatban.

Török Ignác (325.) Róla, emlékének gödöllői ápolásáról és egyik mai leszármazottjáról a cikkek rovatban a 2.  és a 7.   számon lehet olvasni.

S ugyanott, a 3. számon egy tömör összefoglalás található azokról a Nemescsóhoz köthető személyekről, akik valamilyen írásművet hoztak létre. Tizenhat személy található az időrendi áttekintésben.

 

5  A község jelene és jövője

   Nemescsó közelmúltjáról, vagyis az 21. század eddigi eseményeiről is képet alkothatnak azok, akik bele tudnak tekinteni a Nemescsói Hírek eddigi számaiba. 1995 óta jelenik meg, évente 4-5 számmal és kb. évi 30-40 oldal terjedelemben. Pontos összterjedelmet jelenleg nem tudunk megnevezni, de az biztos, hogy már 700 oldal felett van. S mivel ez az önkormányzati tájékoztató napjainkban is él, a mindenkori "jelen" eseményei is követhetők benne.

   Egy cikk olvasható, a 9. sorszámon a kiadvány tartalmáról és szerkezetéről, egy másik cikk pedig, a 10. sorszámon, a NH alapján készült áttekintés az eddigi falunapokról.

    A jövőről pedig akkortól  lehet majd itt bármit olvasni, amikor ezzel kapcsolatban  (spontán módon) információk, írások  fognak érkezni a honlap szerkesztőjéhez.